SZABÓ FERENC
Németek
Gyulán és vidékén
A nyitott ajtók és Dürer
– Dürer und die offenen Türen (Békéscsaba, Typografika, 2008.) c, könyvben
megjelent tanulmány
A török uralom és következményei
A 12.
századtól kezdve németekkel benépesített, kiváltságos jogállású magyarországi
területekhez képest (szepességi bányavárosok, erdélyi szász városok) a gyulai
és Gyula környéki németek históriája a török uralom megszűnése után, az 1700-as
évek első felében kezdődött. Az oszmán hódítás az 1526 és 1715 közötti közel
két évszázadban (legsúlyosabban 1541-től 1686-ig) terhelte a három részre
szakadt Magyarországot.
Németek
által lakott települések Békés és Arad megyében
A
Kárpát-medence mértani középpontja közelében, az erdélyi hegyvonulatok tágas
síksági előterében, a Körösök mellett elhelyezkedő Gyula és vidéke sorsát a 15.
század elején épített gyulai vár helyzete határozta meg. Ezt a fontos
erősséget, egyúttal a Körös–Maros folyók közötti térség birtoklásának a
kulcsát, 1566 és 1695 között tartották kezükben a törökök. Az 1590-es években a
nekik szolgáló krími tatárok pusztították végig a vidéket. A magyarokból álló
lakosság zöme ekkor a meg nem szállt síkvidéki megyékbe menekült. A
töredékeiben megmaradt népességet a török elleni felszabadító hadjáratok,
különösen pedig a várba szorított gyulai törökök kiéheztetését célzó kiürítés
kényszerítette távozásra. A törökök kivonulása után a menekültek, illetve
utódaik egy része visszatért. Az 1699 körül már látható újranépesedést azonban
1703-tól 1710 tájáig ismét hadmozdulatok, a II. Rákóczi Ferenc vezette kurucok
és a Habsburgok szolgálatában álló szerbek összeütközései szakították meg. (A
gyulai várban ez idő alatt is a császárt szolgáló katonaság tanyázott, 1705-ben
a kurucok a várat hiába ostromolták.) Az elnéptelenedett, elhagyott területre
csak 1711-ben tért vissza a béke. 1715-ben megtörtént Békés vármegye
újraszervezése, a megyeszékhely 1732-től véglegesen Gyula lett.
1715-ben
az összeírók mindössze 29 adóztatható családot találtak Gyulán, de még 1720-ban
is csak 76 adófizető família lakta az újraéledő várost. (A nem adózó románok és
szerbek száma ezen felül volt, együttesen mintegy húsz család, és nyilván
akadtak hasonló helyzetű magyar családok is.) Általános érdekké vált az igen
csekély népesség, a „munkás kéz" gyorsabb szaporítása, a gazdálkodás
bővülése (ehhez a megművelhető szántóföld és legelő szinte korlátlanul
rendelkezésre állt) és az adófizetésre képes családok számának gyarapodása. A
lassú, főként a visszavándorlásra leszűkült, spontán népmozgás mindezekhez nem
tudott megfelelő alapot nyújtani. Átgondolt, szervezett betelepítésre volt
szükség.
Harruckern János György telepítési politikája
A török uralom
alól felszabadított Gyula és vidéke tulajdonosa 1723-ig az uralkodó,
„kezelője" pedig a királyi kamara volt. Ez az irányítás alig segítette elő
a lakosság szaporodását, az agrártermelés élénkítését. A kamara a magyarországi
belső jobbágyvándorlás részeseinek megengedte a letelepedést (ennek példája
volt Békéscsaba benépesülése 1718-ban), de nemigen szervezte. Az alapvető
változás 1723-ban vált véglegessé. Ekkor III. Károly német császár és magyar
király adománylevelével Harruckern János György (1664-1742) katonai élelmezési
biztos tulajdonába adta a Békés, Zaránd-Arad és Csongrád megyékben fekvő
kamarai birtokokat. Ezek között a rövidesen németeket is befogadó Gyulát,
Mezőberényt és az eleki pusztát is. Az adományt az uralkodó 1732-ben további
birtokokkal bővítette. Így szerveződött meg a „Harruckern-birodalom", a
Gyuláról irányított uradalom.
A németek betelepülése a 18.
században. Stefan Jäger bánáti festő képe
Az 1729-ben
bárói címmel, 1732-ben főispánsággal is elismert Harruckern – és Ferenc fia
(1696-1775) is – a merkantilista gazdasági szemlélet követője volt. Ennek
alapja a polgári hagyomány és az abból fakadó mentalitás lehetett. A töröktől
visszafoglalt Bánátban és Bácskában lebonyolított, tervszerű állami
telepítésekhez képest Harruckern gyakorlatiasan, a jobbágy-rendszer
kötöttségeit rugalmasan feloldva valósította meg magánföldesúri telepítési
akcióit. Az államkincstár adósságai fejében a tulajdonába került hatalmas
birtokból az elérhető legnagyobb hasznot kívánta elérni. Tudatában volt annak,
hogy elsősorban nem a nagy hagyományú alföldi félnomád, külterjes szarvasmarha-
és lótartást kell felkarolnia, hanem a föld megművelésével járó gabonatermesztést.
Részlet
az előző festményből
Harruckern
a termékeny, de alig lakott vidékre minél nagyobb számban a kalászosok (a
búza–árpa–zab) körüli munkákban tapasztalt, de a jószágtartást is kedvelő, a
szőlőműveléstől sem idegenkedő parasztokat és kézműveseket keresett. Ennek
érdekében a Német-római Császárság délkeleti részein, egyidejűleg a
Habsburg-birodalomban és Magyarország sűrűn lakott északi vidékein már az
1720-as évek legelején telepítési felhívást tett közzé, kedvező feltételeket
ígérve ügynökei útján. Különösen számított arra, hogy a német parasztok körében
a tradicionális öröklési rend miatt ajánlatának hatása lesz. (A hagyományos
német öröklési szabályok szerint az elsőszülött fiút egyoldalú vagyoni előnyök
illették.)
Harruckern
hívása legelőbb a túlnépesedett Felvidék szlovákjait ragadta meg. Ennek első
eredménye 1722-ben Szarvas mezőváros újranépesítése volt, nagyobbrészt Nógrád
megyei lutheránus szlovákokkal. Szarvassal összekapcsolva 1723-ban ugyancsak
szlovákokkal indította el Mezőberény betelepítését. (A korabeli hivatalos
szóhasználat szerint az „impopulációját”.) Ez a két telepítés is a török uralom
után kibontakozott, több mint fél évszázadon át északról délre irányuló, már
említett kárpát-medencei jobbágyvándorlás része volt.
Harruckern János György,
lent a gyulai Németváros jellegzetes épületei.
lent a gyulai Németváros jellegzetes épületei.
Székelyhidi Attila festménye
A gyulai németek betelepülése
A magyar
országhatáron kívülről a Harruckern-birtokokra pályázó, földet kereső németek
1723-ban találtak először kapcsolatot a földesúrral, aki 1723. november 14-én
állította ki a Gyulára érkezők számára a szokásos szabadalomlevelet. Ebben
elismerte, hogy nem röghöz kötött jobbágyokat, hanem szabadon szerződő
lakosokat fogad, akik évente egy összegben lefizetendő taxa ellenében
használhatják a nekik bőven juttatott szántóföldet és legelőt. A földesúri
terhek alól az első három esztendőre felmentette a betelepülőket. A
szabadalomlevélben többek között megerősítette, hogy az érkezőket később sem
lehet robotra kényszeríteni, és további kedvezményeket is biztosított nekik.
Az első
gyulai német telepesek Frankföldről, a Würzburg közelében fekvő Oberlenachból,
1723 őszén indultak el. Név szerint Jörg Kass és Hans Schimmer kelt útra
legelőbb, családjával együtt. A vándorlás 1724-ben és 1725-ben felerősödött és
a bambergi püspökséghez tartozó községek egész sorát érintette. (Zellingen,
Unterlenach, Erlaubrunn, Thüngersheim neve szerepel a dokumentumokban.) A
hagyomány is őrzi, hogy a telepesek – a korban megszokott lehetőséggel élve, a
Bácskába és a Bánátba érkezőkhöz hasonlóan – a Dunán leúszó tutajokon jöttek.
Harruckern költségén jutottak el az Alföldnek arra a pontjára, ahonnan lovas
kocsikkal jöhettek tovább keletre, a Körösök vidékére. 1725-ben körülbelül
százan voltak. A letelepítés első szakaszának zártával, 1730-ban 141 gyulai
német családot írtak össze, valamennyien kizárólag római katolikusok voltak.
A
betelepülő németek által magukkal hozott barokk Mária-szobor
Az
1738-ban kitört pestisjárvány a szépen gyarapodó Német-gyulán 249 áldozatot
követelt. A súlyos népességfogyás miatt Harruckern Ferenc szerveztette meg
1743-1744-ben a németek betelepítésének második szakaszát. Az ennek keretében
érkezettek számát eddig nem sikerült megállapítani. Annyit lehet megtudni a
levéltári anyagból, hogy 1744-ben 160, 1746-ban pedig 175 adófizető családot
jegyeztek föl Németgyulán az összeírók, s a családnevekből következtetve az
utóbbiak hetven százaléka német volt.
Harruckern
a Fehér-Körösnek a Gyula belterületét felszabdaló ágaival tagolt nagyobb
területet adta a németeknek. Házaik és a gazdálkodáshoz szükséges épületek
felépítéséhez faanyagot is adományozott nekik. A telepítési rend biztosította,
hogy a német családok egy tömbben maradjanak. Szántóföldjeiket is hasonló elv
szerint jelölte ki a földesúr a határban, viszonylag távol – több órai járásra
– házaiktól. A kedvezményekben részesített jövevények és a jászsági
betelepülőkkel megszaporodott gyulai magyarok – római katolikusok és
kálvinisták – között a határhasználat körül kezdettől fogva ellentétek
támadtak. A feszültség feloldására Harruckern külön német bírói tisztséget
alakított és 1734-ben Gyulát két önálló mezővárosra, Magyargyulára és
Németgyulára választotta szét. (Magyargyulán jelentősebb arányú, Németgyulán
kisebb arányú, de külön egyházközségekbe szervezett görögkeleti román lakosság
is élt, mindkét városban elkülönült településrészben.) A két Gyula fölötti
azonos földesúri és a vármegyei hatalom alapjában véve harmóniát teremtett, bár
a területi határt a két várost elválasztó, mesterséges árokkal (a „János
árkával”) is jelezték. Az árok fölött csak egyetlen ponton volt híd. A németek
lakta város önálló arculatát a kápolna, majd a városházát is befogadó iskola
felépítésével kialakult, máig változatlan kiterjedésű főtér (az Apor tér) is
mutatta.
Gyulai
német házaspár 1857-ben
Az 1850-es
évek elejére 12 652 lakost számláló Magyargyulánál lélekszámban jóval kisebb –
ugyanabban az időben 3 558 lakosú –, 1857-ig önálló Németgyula fejlődését
néhány körülmény korlátozta: Harruckern ugyanis – még 1723-ban – csak
Magyargyulának szerzett vásártartási, majd 1793-ban piactartási jogot, amelyek
komoly bevétellel is jártak. Magyargyulán állt a vár és a földesúri kastély,
ott volt a megyeháza, ott sorakoztak a vármegyei tisztviselők lakásai. A gyulai
iparos céhek (1825-ben 17 céh működött) mindkét város mestereit egyesítették.
Lényeges tényezőnek bizonyult továbbá az, hogy Harruckern és utódai – mint
kegyurak – nem vállalták Németgyulán az önálló római katolikus plébánia
fenntartását. A megtelepedés után épült németgyulai kápolnát 1863-ban díszes
nagy templommal váltották fel, de abban –1730-tó fogva – a két város által
közösen fenntartott magyargyulai plébánia német vagy németül tudó káplánjai
szolgáltak. A gyulai németek közösségének zártságát valamelyest csökkentette az
1730-as évtizedben, elkülönített elhelyezéssel városukba telepített román
nyelvű lakosság. A románok mintegy 25-28 százalékát adták Németgyula
lakosságának. A 19. század első negyedétől a románok egy esküdtet küldtek az
elöljáróságba.
Németek betelepülése Gyula vidékére
A gyulai
németek betelepítésével egyidejűleg történt a közeli Elek benépesítése, szintén
két szakaszban, a gyulaiakéhoz hasonló, de még kedvezőbb jogállás szerint. A
Körösöktől távolibb, igen termékeny földű eleki pusztára először 1724-ben, majd
a 148 halottat követelő, nagy pestisjárvány pusztítása után, másodszor 1744-ben
érkeztek katolikus németek. Az első szakaszban betelepülők száma bizonytalan.
1735-ben ötvenöt család lakta Eleket, plébániájuk az előző évben alakult, addig
Gyulához tartoztak. A második telepítés hatvan családot hozott. Az első
szakaszban 19, a másodikban 47 Würzburg és Bamberg körzetébe eső települést
lehet megjelölni a telepesek származási helyeként. Egy-egy faluból tehát csak
néhány család jött. A hagyomány az elbocsátó települések közül Gerolzhofent
tartja a legismertebbnek. Az 1744 után szórványosan Elekre érkező német
családok már szinte az egész német nyelvterületet képviselték.
Az
1963-ban épült németvérosi templom
Elek lakossága
a Würzburg vidékére jellemző, Spessart és a Rhön hegység tájékáról ismert
keleti frank dialektusban használta anyanyelvét. A közel száz évig szinte
egységesen német ajkú Elek (ahol 1850-ben 93%, de még 1920-ban is 68% volt a
németek aránya) anyanyelvi és vallási alapokra épülő kapcsolatai Gyulán kívül
délkeleti irányba mutattak, jórészt Harruckern Arad megyei birtokai felé. Az
1744-46-ban telepített Szentmárton lakosait Felső-Bajorországból hívták be a
földesúr tisztségviselői. (Még korábban, az 1720-1730-as években, a hegyvidék
lábánál fekvő Zarándra is hozattak németeket, akik azonban 1750 tájára
elvándoroltak onnan.)
Az 1740-es
évtizedben az Elekhez közeli területek más földesurai is szervezett telepítések
útján hívtak birtokaikra német parasztcsaládokat. Így a több nyelvű
Szentannára, majd a Harz-hegység vidékéről 40 katolikus családot Borosjenőbe.
Arad megyében az 1830-as esztendőkben 17 ezer németről tudunk, akik 21
mezővárosban és faluban értek el számottevő lakossági arányt. E települések
sorába tartozott az 1844-ben, 80 eleki család átköltözésével született
Almáskamarás. A falut a királyi kincstártól nagy területeket bérlő gazdag
Wodianer bankárcsalád egyik tagja népesítette be a szerződéses
dohánytermesztésre vállalkozó, föld nélküli elekiekkel. Almáskamarás mintegy
kétezres lakosságának több mint kilencven százaléka az első világháborúig német
anyanyelvű maradt, és a község hűségesen őrizte eleki gyökereit. Eleki
németekből alakult az 1860-as években külön falurész a közeli Ottlakán.
A
régi németvárosi városháza
Gyulához
és Elekhez viszonyítva – a hasonlóságokon túl – más körülmények szerint történt
Mezőberény német közösségének letelepítése a Kettős-Körös közelébe. Különbség
volt, hogy az 1723-tól három nyelvű lakossággal benépesülő, szintén termékeny
határú Mezőberény újratelepítésétől fogva a Körösök vidéke protestáns vallású
településeinek sorát szaporította. Befogadásuk Harruckern János György már
Békéscsaba és Szarvas esetében is érvényesített, dicséretes vallási
toleranciáját igazolja az ellenreformáció időszakában. Először lutheránus
szlovákok érkeztek Mezőberénybe (több mint száz évig ott ők voltak a
legtöbben), őket már 1723-ban követte néhány család a Gyulára érkezett németek
közül, majd 1725-ben szervezett keretek között további 18 német család jött.
Letelepülésükkel együtt járt az evangélikus egyházközség megalapítása, a
szlovákokkal együtt épített, kezdetleges templomban, 1745-ig közös lelkésszel.
1745-től külön-külön német és szlovák gyülekezetet szerveztek, egy-egy
lelkésszel, s ettől kezdve vezettek külön német anyakönyvet is. A közös
templomhasználat még több mint négy évtizedig fennmaradt. A település lakossága
az 1731-től érkező református magyarokkal vált teljessé. A három mezőberényi
náció együttélése mintaszerűen valósult meg: három elkülönülő, de egymáshoz
simuló településrészen építették fel házaikat. Mindhárom városrészben a
templomok, az iskolák körüli kis „alcentrum” alakult ki. Mezőberény tényleges
központja, főtere, ahol a piacokat tartották, s ahol a községháza is
elhelyezkedett, a német és a szlovák tömb találkozásánál kiformálódott tér
lett. A főteret egy évszázadig az 1789-ben felépült német evangélikus templom
uralta. (A közigazgatásban népességarányos képviseletet kapott mind a három
közösség, a főbb tisztségeket rotációs rend szerint töltötték be.)
A
legkorábbi berényi német telepesek jelentős része továbbvándorolt, emiatt az
ifjabb Harruckern 1760-ig 48 újabb családot hozott Mezőberénybe, közülük 21
família már Baranya és Tolna megyékből (az ún. Schwábische Türkei földjéről),
továbbá a Duna menti Hartáról és Soltvadkertről költözött át. A német
fejedelemségekből közvetlenül érkezők ősi földje tágabb körben: Württemberg,
Svábföld, a Saar-vidék, Hessen, Vesztfália. A mai mezőberényi németek elődei a
rajnai frank dialektust beszélték. Hangtani és alaktani vonások alapján a
Grossgerautól és Darmstadttól délre eső vidéken, Zwingenberg és Gernsheim
környékén lehetett a mezőberényiek eredeti lakhelye.
A
Német Földész Társulat zászlaja
Mezőberény
német közösségének mozgékonyságát és vállalkozó készségét bizonyítja, hogy a
meghirdetett kedvezményekre számítva bekapcsolódott a Maros menti és a délebbre
fekvő bánáti terület állami és magánföldesúri benépesítésébe. 1788-ban 30
család költözött át a Temes megyei Lieblingbe, egy csoport 1818-1823-ban az
Arad megyei Szemlakra. 1830-ban Wodianer Sámuel bécsi és pesti pénzember,
nagybérlő, Gyomára telepített át körülbelül harminc mezőberényi, szemlaki és
soltvadkerti német lutheránus családot. Ezek a családok külön városrészben, a
számukra megnyitott két új utcában kaptak házhelyeket és kertföldet. A gyomai
német közösség lélekszáma 1900-ig növekedett, akkor 733 főből állt. A
többségében református magyar Gyomán 1840-ben alakult a német evangélikus
gyülekezet.
A
Körös–Maros közötti, Gyula környékéhez számítható német szórványtelepülésként
említést kíván még Orosháza, ahová a 18. század végén a bácskai (hartai) és a
mezőberényi németek közül körülbelül húsz-harminc lutheránus földműves és
iparos család települt át. Ezek a famíliák két nemzedéknyi idő alatt
elmagyarosodtak. Sajátos életmódban élő, változó összetételű, német anyanyelvű
lakosságról beszélhetünk az 1785-ben életre hívott mezőhegyesi katonai
„ménesintézet” (lótenyészet) kapcsán is. Két-három évtized múltán ebben a zárt
katonai körzetben már legalább kétszáz tiszt, közkatona, iparos élt. A
mezőhegyesi római katolikus katonalelkész németül látta el feladatait. A német
– szolgálati nyelvként – 1869-ig szerepelt. (Az 1882-ben megszervezett
békéscsabai osztrák–magyar gyalogos ezredben 1918-ig a német maradt a vezénylés
nyelve, társalgási nyelvként a tisztikar ismerte és használta. A legénységnek
kis része volt német anyanyelvű, a zöme magyarokból és szlovákokból, szerényebb
arányban románokból és szerbekből állt. A legénység német nyelvtudása emiatt
leginkább a vezényszavak megértésére korlátozódott.)
A
gyulai német tájház
A német identitás megőrzése
A Gyulán
és vidékén 1723-tól fogva új hazára talált, nyelvsziget jellegű elhelyezkedésbe
került németek sikeresen alkalmazkodtak a körülményekhez. Már a betelepülés
évszázadában kimunkálták a járható útjait a Körösök menti táj termelési,
társadalmi és vallási viszonyaiba történő beilleszkedésnek, a
magyar–szlovák–román szomszédsággal való együttélésnek. Magukkal hozott
munkakultúrájuknak, mozgékonyságuknak, összetartásuknak, másfelől a
Harruckernektől, majd a Wenckheimektől, mint földesuraiktól kapott támogatásnak
köszönhető, hogy legalább egy fél évszázaddal a magyarországi jobbágyrendszer
1848-ban bekövetkezett megszüntetése előtt eljutottak a polgárosodás kezdő
lépcsőfokáig. Közösségi érdekeik felismerésében és érvényesítésében, önvédelmi
törekvéseik során eredményesen éltek a települési és az egyházi önkormányzatból
fakadó lehetőségekkel. Különösen ott, ahol az „egy nyelv, egy vallás” elvét a
lakossági többség birtokában folyamatosan érvényesíteni lehetett. Így történt
ez Németgyula, Elek és Almáskamarás esetében. Mezőberényben és Gyomán az
evangélikus presbitérium révén egyházi szempontból megvalósult a németek
önállósága és érdekvédelme, a települési önkormányzatban pedig – rotációs
rendszerben – lélekszámukkal arányos tisztséget, illetve állandó elöljárósági
tagsággal járó képviseletet kaptak.
Erkel
Ferenc szülőháza, ma múzeum
Németgyula
olyan időszakban (1734–1857) rendelkezett közigazgatási önállósággal, amikor a
település lényegét, azaz a német közösséget alkotó családok vagyoni helyzetét,
megélhetését, életvitelét, mentalitását hosszú időre véglegesen meghatározó
folyamatok lezajlottak. Ekkor formálódott ki tartalmában és megjelenesi
formáiban az az erős lokálpatrióta tudat és magatartás, amellyel a közösség
tagjai a gyulai németséghez tartozásukat átérezték. Utódaikat is ennek
szellemében nevelték és a német tradíciókat máig vállalják. A több generációs
családi-rokoni kapcsolatok számontartása mellett a jellegzetes lokálpatrióta
tudat része volt a városalapító, „pionír” elődöktől származó, az idők folyamán
újabb elemekkel bővült, számos hagyomány. A 20. században (a templom
védőszentje után) Józsefvárosnak, Németvárosnak nevezett Németgyula legrégibb
családjai úgy érzik, hogy az ő munkájuk, tudásuk, mozgékonyságuk adta Gyula
értékeinek a legjavát. Szintén hagyományként, ebből a felfogásból ered
fokozottabb érdeklődésük a közügyek, benne saját városrészük dolgai iránt,
továbbá a közhivatali pályák, a tanítói–tanári–papi hivatáshoz, a nyilvános
szerepléshez vonzódás. Az ilyen szemlélet kialakulásában az 1732 óta működő
iskolák tanítóitól, a Gyulán kívül is elismert karriert befutott papoktól
látott mintának érzékelhető szerepe volt. A társadalmi kihatású példák sorát
később Németgyula legtekintélyesebb iparosainak, gazdáinak a tevékenysége,
többek között az 1861-ben alakult, egyházi kapcsolódású, kulturális és
gazdálkodási ismereteket is nyújtó földész társulatnak a működése adta.
A
németvérosi óvoda farsangi ünnepe
Az alföldi
mezővárosok polgárosodásának lassúságával szemben a németgyulaiak (jórészt a
mezőberényiek, az elekiek, a gyomaiak is) már az első világháború előtt a
városi életformához erősebben kötött pályák és foglalkozások felé irányították
gyermekeiket. Jelentős arányban taníttatták is azokat. Fontos szerepük volt
abban, hogy 1903-ban útjára indulhatott a város első gimnáziuma, s ezzel
megnyílt a lehetőség a helyi gyökerekből táplálkozó értelmiség kinevelésére. A
németvárosiak a 19. század utolsó harmadától az 1867-es kiegyezés utáni
évtizedekben kiformálódott polgári törekvésekhez csatlakozva alakították az
életüket. A németek is a lakosság azon csoportjai közé tartoztak, amelyek a két
város egyesítése után elérték, hogy a teljes gyulai népesség elfogadja a
hagyományos paraszti életszemlélettől történt, két generáció alatt lezajlott
fokozatos eltávolodást.
Az 1945-ben szovjetunióbeli
kényszermunkára hurcolt
gyulai áldozatok emléktáblája
a Szent József-templomban
kényszermunkára hurcolt
gyulai áldozatok emléktáblája
a Szent József-templomban
Kezdeményező
szerepükben a gyulai német családokat az egész országban felgyorsult
elmagyarosodás, a hétköznapokat megkönnyítő önkéntes asszimiláció folyamatai is
megerősítették. A 20. század kezdetére – határozott nemzedéki különbségekkel és
a társadalmi-foglalkozási csoportoktól függő eltérésekkel – a tájnyelvi
vonásokat hordozó, az irodalmi német nyelv fejlődésétől elszakadt
nyelvhasználat egyre inkább visszaszorult. A német származás és a közös
érdekfelismerés tudata ettől függetlenül megmaradt, időnként nyelvismeret
nélkül is erősödni tudott. Akár köztörténeti, akár pedig lokális okokból
eredően. Sajátos, de érthető módon, a polgári iskolai és a gimnáziumi
nyelvtanítás révén megismert modern német köznyelv a felnövekvő nemzedékek
előtt kevésbé számított a helyi természetes nyelvhasználat részének.
A paraszti
világból hozott hagyományokat a polgári töltésű asszimiláció mindinkább
háttérbe szorította. A népi eredetű tradíciók követésének, a régi szokások
közös újraélésének a legerősebb lelki megerősítő forrása a németgyulaiaknak a
római katolikus hitélethez való ragaszkodása maradt. A két világháborúban hozott
áldozatok, az 1945-ös – 1600 német származásúnak minősített gyulai nőt és
férfit érintő – többéves ukrajnai kényszermunka, az ott elhaltak fájó emlékét
évtizedekig csak a családokon belül ápolhatták. A kommunista diktatúra idején
elszenvedett megaláztatásokról, és a súlyos anyagi csapásokról sem eshetett szó
hosszú ideig. Ezeknek a szomorú emlékeknek közösséget egybefogó ereje az
1980-as évtizedtől mutatkozott meg nyilvánosan is. A hagyományok igazi gyökerei
végső soron az 1848 előtt kialakult alapokhoz, az újrateremtő évszázadhoz
nyúlnak vissza.
A két
Gyula élete 1848-ra és azt követően annyira egybefonódott, hogy a
Bach-korszakban történt észszerű egyesítésük szinte már csak formális lépés
volt. A vázolt fejlődés a háromnyelvű két Gyulán – különösebb „hivatalos”
nyomás nélkül, leginkább a hétköznapok gyakorlatából, az egyházi életből, meg
az iskolázásból fakadóan – a szűkebb családi körön kívül már a 18. század végén
a magyar nyelvhasználatot erősítette. Békés megye népének az 1850-es évek
elején a 61 százaléka volt magyar anyanyelvű. A magyart – mint közvetítő
második nyelvet – az itt élő szlovák, német, román lakosság mozgékonyabb,
fiatalabb, mezőgazdasági munkára járó, a vásárokat-piacokat látogató
korosztályai is beszélték. Az idősebb generációkhoz tartozók többsége csak az
anyanyelvét ismerte. A helyi és a megyei közigazgatásban (II. József és a
Bach-korszak német nyelvű írásbeliséget erőszakoló kísérleteivel szembefordulva) szintén a magyart
használták, a latinhoz már ritkán tértek vissza.
A
Szent József temető régi sírkövei
A magukat
németnek valló gyulaiak lélekszáma az 1880. évi 2218-ról 1910-re 1581-re,
1920-ra 732 főre fogyott. Az első világháborút követő időktől az anyanyelv
alapján történő „önbesorolás" nem ad hiteles képet. A németek
származástudat szerinti, statisztikailag pontosan ki nem mutatható aránya
azonban a korábbiakhoz képest nem sokat változhatott. A Békés megyében élő
németség súlyos vérvesztesége, az 1946-tól végrehajtott kitelepítés Gyulát nem,
de Eleket, Mezőberényt, Almáskamarást tömegesen sújtotta. S noha az 1940-es
évek végén az oroszországi kényszermunka, a Németországba történő kitelepítés
korszaka lezárult, a diktatúra idején a német kisebbség megtűrt helyzetben élt.
Ennek jele, hogy az 1955-ben formailag feloldott jogfosztást a gyakorlatban az
1980-as évekig fenntartotta a hatalom. Sem Gyulán, sem másutt a környékén nem
alakulhattak meg a németség igazi kulturális, érdekvédelmi szervezetei. 1956
után is csak többnyelvű népi együttesek keretében ápolhatták hagyományaikat.
Mint
világnyelvet sikerült visszahozni Gyulán a német nyelvoktatást 1959 őszétől az
iskolai oktatásba. (Felnőtt nyelvtanfolyamok korlátozott arányban előtte is
voltak.) 1962-től a német nyelv oktatása bővült mind óraszámban, mind az
iskolatípusok szerint. A központi kiadású Neue Zeitung és főként a Deutsche
Kalender elterjedtsége az 1970-es évektől tapasztalható. A Ditzingennel még az
1990. évi rendszerváltozás előtt kiépült, azóta virágzó testvérvárosi kapcsolat
adta meg a lehetőséget a német anyaország lakosaival való, tömegesebb
érintkezésre. Az 1993-as törvény alapján Gyulán, Eleken, Mezőberényben,
Almáskamaráson, Orosházán megalakultak az ún. kisebbségi önkormányzatok,
amelyek az itt élő, leginkább a származástudat alapján a németekhez tartozó
lakosok érdekeit, kultúráját jól képviselik. A gyulai székhelyű Békés és
Csongrád Megyei Német Iskolaegyesület jóvoltából a mindennapi német nyelv
ismerete és használata az óvodától kezdve lehetővé vált.
Az egykori
Németgyula területén és a város más részein élő német származású polgárok ma
szabadon szervezhetik kulturális és érdekvédelmi szerveiket. Élnek is ezzel a
lehetőséggel, de a hajdani németvárosi szellemiség már inkább csak tradícióként
található meg a mai Gyulán. Ez a tradíció a mentalitásban, munkakultúrában,
kapcsolatokban egyaránt megnyilvánul – s értékes tőkéje a városnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése