SCHERER FERENC: A gyulai német családi nevek

A Békés c. hetilapban 1923-ban három részletben (a február 3-i,10-i és 17-i számokban) megjelent írás (eredeti helyesírással és központozással):

A gyulai német családi nevek.

– Váztat. –

Irta: dr. Scherer Ferenc.

I.

1724-1924. A nevek értelme.

1717-ben Temesvár elestével a Maros-Tisza szöge is felszabadult a török hódoltság alól s a lakatlan pusztaságokon a Hofkriegsrath nagyarányu telepítési akciót kezdett. Katonai szempontból megbízható birodalmi németeket hívott be, kiknek szorgalmas munkája csakhamar meglátszott a pusztaságon. Ezt a példát a szomszédos vidékek földesurai is követték. Igy 1724-ben Eleken Haruckern György Elsassból, Lotharingiából és Württembergből behívott németeket telepitett le s ugyanebben az évben települt a gyulai németváros is. Karácsonyi János, vármegyénk monografusa erről a következőket írja: „Ő hozatta le a gyulai kath. németeket is, állítólag Arin nevü, Majna-Frankfurt tájékán eső faluból” (I. 459.) Majd a II. kötet 155. lapon: „1723-ban Bécsben jelentkeztek nála némely sváb vagy frank származásu lakosok is. Ezeket természetesen örömmel fogadta s 1724. őszén, meg 1725. tavaszán csakugyan beköltöztette őket Gyulára s négy évre szabadalmat adott nekik.”

Körülbelül ennyi az, amit a gyulai németek betelepüléséről tudunk. A kétszáz esztendő viharaiban a gyulai németek elfelejtették őshazájuk emlékét, külön plébániájuk nem volt, a magyar plebánosok pedig nem vezették be az anyakönyvekbe az ujonnan jött németek születési helyét. Az utóbbi évtizedekben lassanként elfelejtették nyelvüket is, melyet már csak az öregek beszélnek. Veszendőbe megy nyelvük a nélkül, hogy valaki a gyulai német nyelvjárást feldolgozta volna, pedig a nyelvjárás alapján is meg lehetne állapítani körülbelül azt a területet, melyről a települők származtak. A nyelvjárás irodalmában a gyulai németekről csak a következő mondatot találtam: „Einen bayerisch-österreichischen Dialekt hört man z. B in den Städten Temesvár, Újvidék, Békés-Gyula, Esseg.” (H. Schmidt, Ung. Rundschau, 1914)

A régi német családi nevek azonban tulélték a kétszáz esztendő viharait, bár nem minden viszontagság nélkül. A gyulai plebánosok magyarok voltak, a német neveket legtöbbször hallomásból irták le s igy hibák csusztak be. A környező magyar lakosság hatása alatt a nevek szintén sok ferditésnek és csonkitásnak voltak kitéve. Ezek között vannak jámborabb hibák, pl. Bekker (Bäcker), de vannak olyanok is, melyek a régi német nevet egész valójából kiforgatták: Sal (Schall), Nájman (Neumann), Emhő (Ebenhöh), Alcser (Holscher), stb.

Ha a német családi neveket közelebbről vizsgáljuk, legtöbbje érthetetlennek látszik, mert mit jelentenek pl. a következő nevek: Bernd, Hack, Illich, Gróh, Mult, Schriffert, Szikes, Titz, Wiszt? Ezek a családi nevek mind jelentenek valamit és nem értelmetlen szavak, melyek csak a véletlen szeszélyének köszönhetik létüket. (Lásd: Heintze, Die Deutschen Familiennamen, Halle, 1922, V. kiadás.)

Hogyan tünhetett azonban el ennyire a nevek értelme és jelentése? Ennek sok oka van. Először is ezek a nevek igen régiek, eredetük visszanyulik egészen a népvándorlás korába. A népvándorlás után a germánok különböző törzsei a római birodalom tartományaiban telepedtek le, megváltoztak az állami viszonyok s a kereszténység megdöntötte a pogány istenek uralmát, de a nevek megmaradtak, sőt tovább virágoztak.

Először ezek a nevek csak személynevek voltak, melyek apáról fiura változtak. Mint tulajdon nevek, csak a középkor második felében szilárdultak meg, vagyis akkor váltak öröklődő családi névvé, mely mellett a család tagjai még külön személynevet használtak. Amikor a személynevek családi nevekké szilárdultak meg, csak kis mértékben tartottak lépést a nyelv folytonos továbbfejlődésével. Az idők viharai csak kevéssé érintették őket és igy a nevek ugy állanak itt, mint a lovagvárak romjai, elmult idők tanui. Sok régi szóforma, tőszó egészen elpusztult, de élnek még a nevekben, értelmük azonban kiveszett az emberek emlékezetéből.

Nemcsak a nevek kora és a régi időkből fennmaradt formája teszi a neveket érthetetlenné, hanem a tájszólások is. Amikor a nevek keletkeztek, még nem volt meg az irodalmi nyelv s még több tájszólás volt divatban. Természetesen a nevek mindenütt az illető tájszólás szerinti formában szilárdultak meg. Igy pl. az alnémetben igen jellemző a ke kicsinyitő képző, mig a felnémetben az el és z fordulnak elő: Dietschke, Dietel, Dietz.

Az idegen elemekkel való keveredés és a hallomás utján leirt neveknél keletkezett félreértések szintén nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a nevek igazi értelmét eltakarják.

Összefoglalva tehát az okokat, melyek a nevek értelmét homályossá, illetőleg értelmetlenné tették I. a nevek kora s ezzel kapcsolatban a nyelv fejlődése, 2, a nyelvjárások, 3 idegen elemekkel való keveredés, 4. félreértések és szándékos ferditések.

II.
A családi nevek keletkezésének története.

A korai századok egyszerű életviszonyai között egy személy megjelölésére egy név elegendő volt, de lassanként a helyzet megváltozott. A lakosság sürübb lett. A keresztes hadjáratok nagy változást idéztek elő a tulajdonban; idegenek telepedtek le idegenek mellé; megnövekedett az ipar ás kereskedelem; megszaporodtak a peres ügyek és okiratok. A városok kialakulásával előfordult, hogy egy városban sok azonos nevű személy lakott s igy a régi megnevezés nem volt elegendő. A sok Hermann és Heinrich között különbséget kellett tenni, az illetőket pontosabban kellett megjelölni. Ez a pontosabb megjelölés vagy az apa neve után történt, vagy a hivatal után, melyet viselt (pl. Vogt), esetleg külső testi tulajdonságai alapján (Roth), vagy lakóhelye szerint. Igy alakultak ki a családi nevek először a városokban, mely szokás csakhamar a vidékén is elterjedt.

Ha a német családi nevek eredetét vizsgáljuk, ugy három réteget különböztethetünk meg, melyek sokszor egymásba fonódtak: I. ősgermán, eredetileg pogány személynevek (Albrecht, Fridrich, Hermann, Siegfried stb.); II. a későbbi keresztény korból származó személynevek (Paul). Az ősgermán személynevek rovására a latin müveltség elterjedése és az egyház hatalmának növekedése mellett elkerülhetetlen volt az idegen eredetű nevek térfoglalása. A XII. századig azonban elenyésző csekély volt az egyházi, tehát héber és görög-latin eredetü nevek száma.

Mind a két réteget jellemzi, hogy eredetileg is egy személy megjelölésére szolgáló szavak voltak s még azután is használatban maradtak mint személynevek, mikor már családi nevekké kristályosodtak.

Ezekhez jön egy III. réteg: eleinte csak megkülönböztető hozzátételek a személynévhez, később önálló családnevek, pl, Bauer, Bäcker, Műller, Weber stb.

Ami az első csoport neveit illeti, ezek az idők folyamán sokszor nagy változásokon mentek keresztül: megkoptak, vagy összevonás következtében megrövidültek. Igy pl: Berinhard, Bernhard, Bernd.

Egy személyt (pl. Hermann) legjobban úgy lehetett a többitől megkülönböztetni, ha hozzátették apjának nevét: Hermann Sohn Arnolds. Később a Sohn elmaradt és vagy a gen. Arnolds, vagy a nom. Arnold, mint családnév szilárdult meg. Ilyformán számtalan családnév keletkezett. Pl. Dierrich, Fridrich, Herbert, Siegfried stb. Ezekből a nevekből a legélesebbén az összetett nevek válnak ki. A gyulai német családi nevekben is előfordulnak a következö összetételek:

-brecht (bert, barth, precht, pert „glänzend” (pl. Herbert);

-fried (fert, fer, fart, „Friede, Schutz”) pl. Siegfried;

-hart (art, ert, „stark, fest”) pl. Reinhart, Ehrhart;

-mann pl. Hermann ;

-rich (reich, „mächtig”) pl. Friedrich.

Megszámlálhatatlan azoknak a neveknek sokasága, melyek a teljes nevek röviditéséből, illetőleg kicsinyitéséből keletkeztek. A kicsinyitő végzet magja a felnémetben egy l betü, mely nálunk is a családi nevekben számos formában fordul elő:

-el (ez a legelterjedtebb) Bartel, Hagel, Offel stb.;

-le Eisele;

-lein Gerleín, Körnlein, Stäublein. Közép- és Délnémetországban még a z kicsinyitő végzet is gyakori. Igy lesz Dietríchből Dietze, Ditz, Titz. Az alnémetben uralkodó kicsinyitő végzetek (-ke, -ken stb) Gyulán nem fordulnak elő.

Közép- és Délnémetországban igen gyakoriak az -er végződésü nevek, melyek nálunk a nevek 40%-át teszik.

A II. réteg személynevei is igen erős változásokon mentek keresztül. Teljes alakjukban ritkán fordulnak élő, pl. Andreas, Enders, Endres (Endrész.) Sokszor az eredetre alig lehet ráismerni: Aegidius, Gilles, Gilg, Ilg, Ilig, Illich.

Az ősgermán és keresztény személynevekből alakult családi nevekhez csatlakozik (III.) egy egész sereg olyan név, amelyek sohasem voltak személynevek. Ezeknek a megjelöléseknek legnagyobb részét a foglalkozásból vették. A sok Konrád közül egyet ugy jelöltek meg közelebbről, hogy nevéhez tették a foglalkozást, melyet űzött (pl. Schmidt), vagy a hivatalt, melyet viselt (Schultz) A mesterségből vett családi nevek közül egyesek igen gyakoriak: Müller, Mayer, Schmidt, Schneider stb.

A történelemből tudjuk, hogy kiváló személyeknek, uralkodóknak már a Karolingok korában olyan nevet adtak, mely az illető testi vagy szellemi tulajdonságaival volt összefüggésben, igy pl. Karl der Dicke, Otto der Rote, Friedrich der Lange. Ez a szokás a kis emberek között is el volt terjedve. Késöbb a névelő elmaradt s a tulajdonságot jelölő szó családi névvé szilárdult. Ilyen családi nevek nálunk is szép számmal vannak: Braun, Gross, Lang, Roth stb.

A helynevekből kölcsönzött családi nevek igen régiek, a birtokos családok már korán birtokuk után nevezték magukat. Ezek között vannak olyanok, melyek csak általánosságban jelzik az illető család származási helyét (Baier), de vannak olyanok is, melyek egy bizonyos helynévből származnak. Nem kell azonban azt gondolnunk, hogy ezeket a helyneveket a térképen mind megtaláljuk. Sok község eltűnt a föld színéről és viszont sok beolvadt nagyobb városokba.

A helynevekből kölcsönzött nevek közül könnyen felismerhetők az összetett nevek:

-bach (Auerbach, Uferbach);

-berg (Schobesberg);

-dorf (Heeresdorf);

-eck (Mühleck);

-stein (Franckenstein);

-thal (Blumenthal);

-wald (Steigerwald) stb.

Ezek az összetételek er végzettel is előfordulhatnak, miközben az Umlaut változhatik, igy pl.:

-bacher (Hinterbacher);

-berger (Strohmberger);

-burger (Lindenburger);

-haunser (-häuser: Oppenhauser, Oppenhäuser);

-hofer (Bruckenhofer);

-inger (Hetinger);

-städter (Reichenstädter);

-steiner (Marksteiner) stb.

Az alsó Rajna és alsó-szász vidékeken számos helynév -mann összetétellel fordul elő: Högelmann.

III.

A legrégibb gyulai családi nevek

Bár az első német telepesek már 1724-ben költöztek Gyulára, az első anyakönyvi feljegyzéseket csak 1729-ből találjuk, mert az előző évek feljegyzései elégtek. A születési anyakönyvben a nagy pestisjárvány kitöréséig, 1738-ig az alábbi német családokra akadunk: Becker, Enders. Franck, Hajlinger, Metz, Renner, Schäfer, Schneider, Szikes. A pestisben elhalálozottak között találjuk a következő neveket: Oppenhauser, Schöberl, Schobesberg, Schröder, Mütz, Koller, Heeresdorf. Amennyire tehát az anyakönyvekből megállapitható, ezek voltak az első német családok Gyulán.

A pestis 1738 és 1739-ben annyira megritkitotta a lakosságot, hogy ujabb betelepitések váltak szükségessé. Ez a telepités a negyvenes évek elején játszódhaton le, mert mig az 1740–1744. években a születési anyakönyvekben mindössze egy-két német nevet találunk, addig 1745-ben felszökik a nevek száma harmincra, 1746-ban pedig negyvenre. Ezekben az években költözött be a legtöbb ma is élő család, viszont igen sok név ezekből ma már csak női ágon van meg, vagy teljesen kihalt.

Ez volt a második nagy német telepités Gyulán, azonban egészen a XIX. század elejéig mindig érkeztek uj jövevények. 1770-ig a születési anyakönyvekben az alábbi neveket találjuk:

Ahm, Aloscher (helyesen Holscher), Apfel, Arpach, Auerbach, Bahr, Balling Bartel, Baudermann, Bauer, Becker, Behm, Bergstetter, Berndt, Bernhard, Berthal, Berthold, Beyer (és Peyer), Birkner, Blech, Blimler, Blumenthal, Brachmann, Brandner, Braun, Breyer, Bronner, Bruckenhofer, Bucher, Buchober, Büchler (és PichIer), Drollmann, Drosch, Dietrich, Durst, Ebert, Eckstein, Eisele, Enders, Engelhard, Ensel, Erbert, Erbeskorn, Erhart, Erl, Exner, Felix, Ferber, Fernereder, Fester, Finck, Fleisch, Frankenberger, Franck, Franckenstein, Frölich, Fröner, Fuhrmann, Geisler, Geist, Gerlein, Gessner, Goller, Götz, Graff, Grell, Grüner, Grinlberger, Grosch, Gross, Haack, Hahn, Haas, Hagel, Heilinger, Hart, Haltmann, Händler, Haus, Hauser, Helml, Helnig, Helbel, Heller, Hellig, Henckler, Hengle, Henglmann, Henninger, Herbert, Herrenspross, Heeresdort, Hermann, Herold, Herzog, Hettinger, Hetzler, Hiss, Hinterbacher, Hinterhuber, Hirsch, Hochleitner, Hoffmann, Hofner (Höfner), Honecker, Högelmann, Höllich, Huber, Illg (Illich), Inzinger, Jahbort, Jäger, Kauffer, Kaufmann, Kayser, Keller, Kempf, Königswenger, Kern, Kessler, Ketzenmacher, Klaus, Klinghammer, Klug, Knaiffel, Knopf, Kögel, Körnlein, Köster, Kram (Gramm), Kraus, Kramer, (Krämer), Kräuter, Krenn, Kroh, (Grob), Kropf, Krumann, Krummer, Krüger, Lang, Lőffler, Leist, Lindenburger, Lindeis, Ludvig, Lust, Manndorff, Mannsmann, Masburger, Mauritz, Mayer, Metz, Merks, Mesler, Mondwell, Morgenroth, Moser, Müller (Miller), Münnich, Mütz, Nahmer, Neumann, Nessel, Nirnberger, Offel, Oppenhauser, Orth, Paar, Paul, Paulich, Petz, Pennlein, Perger, Pettner (Pittner), Pfaff, Pflaum, Philippi, Pölzl, Prehoffer, Purgstaller, Raffer, Reinhard, Raport (Rapert), Rost, Rausch, Reichstätter, Reinitzer, Rein, Remele, Remler. Resbach, Reder, Renner, Ribera, Richert, Richter, Riegel, Riracker, Risser, Robat, Roth, Röder, Rudolph, Sachs, Seidler, Sammler, Scheffer, Seidel, Seitz, Semmel, Sigelbauer, Siegfried, Siedler, Schneider, Schober, Scholz, Sommer, Spardler, Spinner, Spitzer, Stapf, Stayer, Stäblein, Steigerwald, Stichelmayr, Stipler, Striffler, Sreit, Stromberger, Schall, Schettler, Schenner, Scheer, Scherer, Schetinger, Schinogel, Schmidt, Schnürer, Schobesberg, Schock, Schöberl, Schriffert, Schröder, Steger, Stollrader, Schuh, Schultz, Schüller, Schwalb, Schwartz, Schwartzenbach, Taubenmann, Till, Tillmann, Trollmann, Tutler, Uhl, Uferbach, Wagenhofer, Wagenpfahl, Wagner, Walder, Waltzer, Wasser, Warter, Wecht, Weis, Weismayer, Wentz, Wenzel, Werner, Weber, Wiegel, Wildmann, Willem, Wille, Willich, Willimann, Windinger, Wieners, Wintzinger, Wittmann, Wittenhauser, Wittwer, Wöltzer, Wüst, Ziericher.

IV.

A német családi nevek földrajzi elterjedése.

Miután a német családi nevek keletkezésének és fejlődésének történetét megvizsgáltuk, vessünk néhány pillantást a családi nevek földrajzi vonatkozásaira.

Az összefüggő német nyelvterületen két egymást keresztező vonalat huzhatunk: az észak-déli megjelöli a régebbi szláv befolyás határát, a nyugat-keleti pedig a felnémetet (délnémet) választja el az alnémettől (északnémet). Az előbbit kb. az Elbe, Saale és Böhmerwald vonala jelzi, melyet itt figyelmen kiviül hagyhatunk, mert a gyulai német családi nevekben szláv hatás nem észlelhető. A nyugat-keleti vonal kb. Bonn, Harz és a Niederlausitzon keresztül huzható.

Az alnémetet jellemző nyelvtani sajátságok, mint azt már többször emlitettük, a gyulai német családi nevekben nem fordulnak elő, ellenben minden jel arra mutat, hogy ezek a nevek a felnémet területről származnak. Az északnémet k helyett a délnémet l és z betűk játszanak döntő szerepet a kicsinyitett formák képzésében.

Mielőtt pontosabban kijelölnénk azt a területet, ahonnan valószinüleg őseink zöme Gyulára költözött, nézzük végig a felnémet terület egyes kisebb részeinek jellemző sajátságait. Koblenz és Trier vidékén a helynevek er végzetet kapnak, és különösen gyakoriak a következő összetételek: -bacher, -burger, -heimer, -inger, esetleg Umlauttal pl. Oppenhäuser. Nassau, Hessen, Thüringia területén a kicsinyített formák el re végződnek. A helynevek többnyire eredeti alakjukban er nélkül fordulnak elő. A Main folyótól délre Badenben a kicsinyitett formában a le vezet. A helynevek ismét er-re végződnek és sok az -inger, -berger, -bacher. Az Umlaut ingadozó: -hauser és -häuser, -hofer és -höfer. Württembergben hasonló viszonyok uralkodnak, mint Badenben. A Tauber folyótól a Bodeni tóig a helynevekben az er végzet uralkodik. Bajorországban gyakori a p, b helyett pl. Paier (Baier). A kicsinyitett formák l re végződnek, sok a -bichler, -hamer (-heimer), -huber és sok a ler végzet. Ugy itt, mint a többi délnémet területen ai, ay fordul elő ei helyett: Mayer (északnémet Meyer).

A gyulai családi nevekre különösen illik az, amit Koblenz és Trier vidékéről, továbbá Bajorországról mondottunk. Badent és Württemberget kikapcsolhatjuk, mert a le kicsinyítő végzet nálunk mindössze két névben fordul élő. Nassau, Hessen, Thüringia területe pedig sokkal elmosódottabb sajátságokat mutat, semhogy erről a területről valami biztosabbat állithatnánk.

Amit Koblenz és Trier vidékéről mondottunk, az mind illik a gyulai családi nevekre. Az Oppenhauser név szintén erre a területre utal. Miután ez a család egyike a legrégibb német családoknak Gyulán, arra kell következtetnünk, hogy talán az 1738. előtt betelepültek zöme erről a vidékről való.

A második nagy település nevei között igen sok bajor-osztrák eredetre vall: Nirnberger (helynév Wien mellett), Miller (Müller helyett), Paier (Baier), Purgstaller (Burgstaller), továbbá a sok ler végzet.

Valószinü azonban, hogy Németország más tájairól is jöttek bevándorlók. Igy pl. Scherer Antal, akinek 1745-ben Jakab fia született, átköltözött Elekre, ahol másodszor nősült s ez alkalommal az eleki plebános bejegyezte, hogy nevezett a mainzi egyházmegyében fekvő Königshoffból származik. Ez a Königshoff bizonyára azonos a Würzburgtól délnyugatra a Tauber folyó mellett fekvő Königshoffal.

Ez az egyetlen család, amelynek származási helye pontosan megállapitható. A Károlyi család levéltárában őrzött és jelenleg zár alatt álló Haruckern levéltár átkutatása mindenesetre nagyobb fényt vethetne erre a kérdésre.

V.

A ma is élő családi nevek magyarázata.

A római számok azt a réteget jelölik, melyből a név származik.

Alcser (az anyakönyvekben Aloscher. Oltscher, Allscher.) Helyesen Holscher, III. Holtzschuherből röviditve.

Bauer III (Der den Acker baut.)

Becker III. (Bekker, ritkán Bäcker)

Berndt Beran I. („Der Bär”) és hard („stark”) összetételéből Berinhard, Bernhard, összevonva Berndt.

Bayer (Payer), Baier, III. (der Baier.)

Birkmayer III. Birke és mayer összetétele.

Braun III. „braun.”

Breyer Brauer, III. „Bierbrauer”, Umlauttal Bräuer, elferditve Breyer

Eisele, a) Agisa I., „Schrecken”, Eising, Eisele. b) „Eis", Eisele.

Emhő Ebenhöh elferditése.

Endrész Andreas II. Andres, Endres.

Engelhard Angil, I. (latin angelus és hart összetétele, Angilhart, Engelhard.

Exner Ochsner, III. „Ochsenhirt.”

Finck (Fink), „der Fink.”

Freiberger III. helynévből.

Fröhner Frawas I. „vorwärts dringend”, ebből Frowinhar, Frohner, Frőhner.

Friedrich I. „Friede.”

Geist I.

Gerlein Gernas, I. „begierig” kicsinyitve

Gessner (Keszner, Geszmer), Gessner, III. „Zegenhirt” vagy Gis. I. „Speer”, Gisemar, Geismar, Gessmer.

Haack Hagan, I. „Einhegung, umhegter Ort, Haag, Haack.

Haász III. „Der Haas.”

Hajlinger Hailas. I. „das Heil”, Heilinger.

Herbert Harjas. I. „das _.Heer”, Hariberat, Herbert.

Hermann Harjas, I. „das Heer”, Harimann_, Hermann.

Hetzler Hadhus I. „Kampf”, kicsinyitő és becéző formája Hatz, Hetz, ebből Hetzler.

Hiss Heldis, I. „Kampf”, z-vel kicsinyítve Hizo, Hiss.

Hirsch III. „der Hirsch.”

Hoffmann Hofmann, III. einen Hof bewohnender Bauer.

Illich (Illg, Illik, Illyik) Aegidius, II. röviditve Agidi, a nép száján Gilles, Gilg, Ilg, ebből Ilig, Illich

Japport (Jahborth, Jaborth) ?

Kayser Kaiser III.

Kempf Kamp, I. „Kampf”, Kempf.

Kern I Gernas, I „begierig”, Gern, Kern vagy „Kern” III

Knaiffel helynév (hegység.)

Kottlechner Kothe, III. „geringeres Bauernhaus,” Kott- és lechner, mely végzet különösen Ausztriában gyakori.

Kranzler Kranz. III.

Kresz. ?

Krisch Christianus, II. „ein Christ”, Krisch.

Kroh (Groo), Grao, I. „grau”, Graman, Grohmann, Groh.

Leist III. a) helynév Pommeraniaban b) Leisten des Schuhmachers.

Lindenburger (Lindenberger), Linde III. és -berger összetétele.

Lindeis (Linteusen), Linde III. kicsinyitve Lindeis.

Ludvig, Hludas I. „Iaut. berühmt”. Chlodovich, Ludovieg, Ludvig.

Mandor f (helynév)

Marksteiner, Mark I. „Mark Grenze”.

Mauritz, Mauritzus, II. Mauritz, Moritz.

Mayer, Meier, III. „Aufseher, Verwalter”.

Metz (Mecz, Mez), Magan, I. „mögen”, Mag- tőből z-vel kicsinyitve Magizo, Maaz, Mähtz.

Merks, Mark I. gen alakban Markes, Merks.

Mult, Modhas I. „Mut. Zorn”, ebből Mult.

Müleck (Müllek), Ecke, III -eck, igen gyakori helynevekben.

Müller (Miller), III. mind a két formában előfordul.

Neumannt (Najman)

Oppenhauser, helynév, férfiágon már kihalt.

Pettner (Bettner, Pedner, Píttner), Büttner III, „Bötticher”, Büttner, elferdítve Pittner és Pettner.

Pfaff (Pfeff). III. Pfaffe „der Geistliche”.

Pflaum (Flaum) Pflaumbaum III.

Pillinger, Billa I. „Spaltende Waffe, Axt”, ebből Billing, Pilling, Pillinger.

Prattinger, helynév.

Reinhard (Rainhard, Rajnhard), Raginas I. „Rat”, Rag nhart, Reinhard.

Raport (Rapert), Redas I. „Rat”, Radobert, Rabort, Rabert.

Reinitzer (helynév ?).

Remele (Remelain), Hromas I. „Ruhm”, Hrom- tőből kicsinyitve Rommel, Rümmele, Rimele.

Riracker ?

Roth, III. nach ^,der Farbe des Haares.

Seidler, III. Pächter auf einem Sedelhofe, d. i. einem adligen Sitze, Seidel, Seidler, b) Seuthas I. „Weg”, Siedel, Seidler.

Siegelbauer (Cz gilbauer, Ziegelbauer) az előbbi Siedel a bajor nép nyelvén átalakul: Sigel, ebből Siegelbauer.

Schneider (Snájder), „Schneider.” III.

Sommer, III.

Spitzer, III.

Steigerwald, III, helynév (hegység).

Schall Scalco, I. Schalch, Schall, _»Knecht, Diener”.

Schardtenreiter.

Scher, III, „der Scherer” vagy Schar I. „Schneidende Waffe".

Scherer, III. „der Scherer” d, i. Barbier, auch Feldscher und Tuchscherer.

Schmidt, III. Schmid.

Schriffert (Schriffer). Schreiber, III. ? ebből ^-Schriever, Schrifer stb.

Schröder .(Schrödher), Schröter, III. „Schneider” vagy „der Fässer schrotet”.

Szikes Segu, I. „Gewalt” ebből Sieg, Sigge, Sicke, Sikkes.

Titz, Theudo, I. „Volk” Diet, z-vel kicsinyitve Dietze, Titz.

Uferbach, (helynév)

Ungar.

Wagenhofer, III. Wagen és -hofer.

Wengeter, Weingärtner, III.

Wentz, (Vencz). Vincens, II. összevonva Ventz.

Wentzel, előbbi kicsinyitve, vagy a szláv Wenzeslausból.

Werner, War-, Wer-. I. „warnen”.

Wittmann, (Vitmon) Widus, I. „Wald” W.diman, Wittmann

Wiest, (Wüst) III, „Wüst, leer”.

SZABÓ FERENC: Németek Gyulán és vidékén

SZABÓ FERENC

Németek Gyulán és vidékén

 A nyitott ajtók és Dürer – Dürer und die offenen Türen (Békéscsaba, Typografika, 2008.) c, könyvben megjelent tanulmány

A török uralom és következményei

A 12. századtól kezdve németekkel benépesített, kiváltságos jogállású magyarországi területekhez képest (szepességi bányavárosok, erdélyi szász városok) a gyulai és Gyula környéki németek históriája a török uralom megszűnése után, az 1700-as évek első felében kezdődött. Az oszmán hódítás az 1526 és 1715 közötti közel két évszázadban (legsúlyosabban 1541-től 1686-ig) terhelte a három részre szakadt Magyarországot.

Németek által lakott települések Békés és Arad megyében

A Kárpát-medence mértani középpontja közelében, az erdélyi hegyvonulatok tágas síksági előterében, a Körösök mellett elhelyezkedő Gyula és vidéke sorsát a 15. század elején épített gyulai vár helyzete határozta meg. Ezt a fontos erősséget, egyúttal a Körös–Maros folyók közötti térség birtoklásának a kulcsát, 1566 és 1695 között tartották kezükben a törökök. Az 1590-es években a nekik szolgáló krími tatárok pusztították végig a vidéket. A magyarokból álló lakosság zöme ekkor a meg nem szállt síkvidéki megyékbe menekült. A töredékeiben megmaradt népességet a török elleni felszabadító hadjáratok, különösen pedig a várba szorított gyulai törökök kiéheztetését célzó kiürítés kényszerítette távozásra. A törökök kivonulása után a menekültek, illetve utódaik egy része visszatért. Az 1699 körül már látható újranépesedést azonban 1703-tól 1710 tájáig ismét hadmozdulatok, a II. Rákóczi Ferenc vezette kurucok és a Habsburgok szolgálatában álló szerbek összeütközései szakították meg. (A gyulai várban ez idő alatt is a császárt szolgáló katonaság tanyázott, 1705-ben a kurucok a várat hiába ostromolták.) Az elnéptelenedett, elhagyott területre csak 1711-ben tért vissza a béke. 1715-ben megtörtént Békés vármegye újraszervezése, a megyeszékhely 1732-től véglegesen Gyula lett.

1715-ben az összeírók mindössze 29 adóztatható családot találtak Gyulán, de még 1720-ban is csak 76 adófizető família lakta az újraéledő várost. (A nem adózó románok és szerbek száma ezen felül volt, együttesen mintegy húsz család, és nyilván akadtak hasonló helyzetű magyar családok is.) Általános érdekké vált az igen csekély népesség, a „munkás kéz" gyorsabb szaporítása, a gazdálkodás bővülése (ehhez a megművelhető szántóföld és legelő szinte korlátlanul rendelkezésre állt) és az adófizetésre képes családok számának gyarapodása. A lassú, főként a visszavándorlásra leszűkült, spontán népmozgás mindezekhez nem tudott megfelelő alapot nyújtani. Átgondolt, szervezett betelepítésre volt szükség.

Harruckern János György telepítési politikája

A török uralom alól felszabadított Gyula és vidéke tulajdonosa 1723-ig az uralkodó, „kezelője" pedig a királyi kamara volt. Ez az irányítás alig segítette elő a lakosság szaporodását, az agrártermelés élénkítését. A kamara a magyarországi belső jobbágyvándorlás részeseinek megengedte a letelepedést (ennek példája volt Békéscsaba benépesülése 1718-ban), de nemigen szervezte. Az alapvető változás 1723-ban vált véglegessé. Ekkor III. Károly német császár és magyar király adománylevelével Harruckern János György (1664-1742) katonai élelmezési biztos tulajdonába adta a Békés, Zaránd-Arad és Csongrád megyékben fekvő kamarai birtokokat. Ezek között a rövidesen németeket is befogadó Gyulát, Mezőberényt és az eleki pusztát is. Az adományt az uralkodó 1732-ben további birtokokkal bővítette. Így szerveződött meg a „Harruckern-birodalom", a Gyuláról irányított uradalom.

A németek betelepülése a 18. században. Stefan Jäger bánáti festő képe

Az 1729-ben bárói címmel, 1732-ben főispánsággal is elismert Harruckern – és Ferenc fia (1696-1775) is – a merkantilista gazdasági szemlélet követője volt. Ennek alapja a polgári hagyomány és az abból fakadó mentalitás lehetett. A töröktől visszafoglalt Bánátban és Bácskában lebonyolított, tervszerű állami telepítésekhez képest Harruckern gyakorlatiasan, a jobbágy-rendszer kötöttségeit rugalmasan feloldva valósította meg magánföldesúri telepítési akcióit. Az államkincstár adósságai fejében a tulajdonába került hatalmas birtokból az elérhető legnagyobb hasznot kívánta elérni. Tudatában volt annak, hogy elsősorban nem a nagy hagyományú alföldi félnomád, külterjes szarvasmarha- és lótartást kell felkarolnia, hanem a föld megművelésével járó gabonatermesztést.

Részlet az előző festményből

Harruckern a termékeny, de alig lakott vidékre minél nagyobb számban a kalászosok (a búza–árpa–zab) körüli munkákban tapasztalt, de a jószágtartást is kedvelő, a szőlőműveléstől sem idegenkedő parasztokat és kézműveseket keresett. Ennek érdekében a Német-római Császárság délkeleti részein, egyidejűleg a Habsburg-birodalomban és Magyarország sűrűn lakott északi vidékein már az 1720-as évek legelején telepítési felhívást tett közzé, kedvező feltételeket ígérve ügynökei útján. Különösen számított arra, hogy a német parasztok körében a tradicionális öröklési rend miatt ajánlatának hatása lesz. (A hagyományos német öröklési szabályok szerint az elsőszülött fiút egyoldalú vagyoni előnyök illették.)

Harruckern hívása legelőbb a túlnépesedett Felvidék szlovákjait ragadta meg. Ennek első eredménye 1722-ben Szarvas mezőváros újranépesítése volt, nagyobbrészt Nógrád megyei lutheránus szlovákokkal. Szarvassal összekapcsolva 1723-ban ugyancsak szlovákokkal indította el Mezőberény betelepítését. (A korabeli hivatalos szóhasználat szerint az „impopulációját”.) Ez a két telepítés is a török uralom után kibontakozott, több mint fél évszázadon át északról délre irányuló, már említett kárpát-medencei jobbágyvándorlás része volt.

Harruckern János György,
lent a gyulai Németváros jellegzetes épületei.

Székelyhidi Attila festménye

A gyulai németek betelepülése

A magyar országhatáron kívülről a Harruckern-birtokokra pályázó, földet kereső németek 1723-ban találtak először kapcsolatot a földesúrral, aki 1723. november 14-én állította ki a Gyulára érkezők számára a szokásos szabadalomlevelet. Ebben elismerte, hogy nem röghöz kötött jobbágyokat, hanem szabadon szerződő lakosokat fogad, akik évente egy összegben lefizetendő taxa ellenében használhatják a nekik bőven juttatott szántóföldet és legelőt. A földesúri terhek alól az első három esztendőre felmentette a betelepülőket. A szabadalomlevélben többek között megerősítette, hogy az érkezőket később sem lehet robotra kényszeríteni, és további kedvezményeket is biztosított nekik.

Az első gyulai német telepesek Frankföldről, a Würzburg közelében fekvő Oberlenachból, 1723 őszén indultak el. Név szerint Jörg Kass és Hans Schimmer kelt útra legelőbb, családjával együtt. A vándorlás 1724-ben és 1725-ben felerősödött és a bambergi püspökséghez tartozó községek egész sorát érintette. (Zellingen, Unterlenach, Erlaubrunn, Thüngersheim neve szerepel a dokumentumokban.) A hagyomány is őrzi, hogy a telepesek – a korban megszokott lehetőséggel élve, a Bácskába és a Bánátba érkezőkhöz hasonlóan – a Dunán leúszó tutajokon jöttek. Harruckern költségén jutottak el az Alföldnek arra a pontjára, ahonnan lovas kocsikkal jöhettek tovább keletre, a Körösök vidékére. 1725-ben körülbelül százan voltak. A letelepítés első szakaszának zártával, 1730-ban 141 gyulai német családot írtak össze, valamennyien kizárólag római katolikusok voltak.

A betelepülő németek által magukkal hozott barokk Mária-szobor

Az 1738-ban kitört pestisjárvány a szépen gyarapodó Német-gyulán 249 áldozatot követelt. A súlyos népességfogyás miatt Harruckern Ferenc szerveztette meg 1743-1744-ben a németek betelepítésének második szakaszát. Az ennek keretében érkezettek számát eddig nem sikerült megállapítani. Annyit lehet megtudni a levéltári anyagból, hogy 1744-ben 160, 1746-ban pedig 175 adófizető családot jegyeztek föl Németgyulán az összeírók, s a családnevekből következtetve az utóbbiak hetven százaléka német volt.

Harruckern a Fehér-Körösnek a Gyula belterületét felszabdaló ágaival tagolt nagyobb területet adta a németeknek. Házaik és a gazdálkodáshoz szükséges épületek felépítéséhez faanyagot is adományozott nekik. A telepítési rend biztosította, hogy a német családok egy tömbben maradjanak. Szántóföldjeiket is hasonló elv szerint jelölte ki a földesúr a határban, viszonylag távol – több órai járásra – házaiktól. A kedvezményekben részesített jövevények és a jászsági betelepülőkkel megszaporodott gyulai magyarok – római katolikusok és kálvinisták – között a határhasználat körül kezdettől fogva ellentétek támadtak. A feszültség feloldására Harruckern külön német bírói tisztséget alakított és 1734-ben Gyulát két önálló mezővárosra, Magyargyulára és Németgyulára választotta szét. (Magyargyulán jelentősebb arányú, Németgyulán kisebb arányú, de külön egyházközségekbe szervezett görögkeleti román lakosság is élt, mindkét városban elkülönült településrészben.) A két Gyula fölötti azonos földesúri és a vármegyei hatalom alapjában véve harmóniát teremtett, bár a területi határt a két várost elválasztó, mesterséges árokkal (a „János árkával”) is jelezték. Az árok fölött csak egyetlen ponton volt híd. A németek lakta város önálló arculatát a kápolna, majd a városházát is befogadó iskola felépítésével kialakult, máig változatlan kiterjedésű főtér (az Apor tér) is mutatta.

Gyulai német házaspár 1857-ben

Az 1850-es évek elejére 12 652 lakost számláló Magyargyulánál lélekszámban jóval kisebb – ugyanabban az időben 3 558 lakosú –, 1857-ig önálló Németgyula fejlődését néhány körülmény korlátozta: Harruckern ugyanis – még 1723-ban – csak Magyargyulának szerzett vásártartási, majd 1793-ban piactartási jogot, amelyek komoly bevétellel is jártak. Magyargyulán állt a vár és a földesúri kastély, ott volt a megyeháza, ott sorakoztak a vármegyei tisztviselők lakásai. A gyulai iparos céhek (1825-ben 17 céh működött) mindkét város mestereit egyesítették. Lényeges tényezőnek bizonyult továbbá az, hogy Harruckern és utódai – mint kegyurak – nem vállalták Németgyulán az önálló római katolikus plébánia fenntartását. A megtelepedés után épült németgyulai kápolnát 1863-ban díszes nagy templommal váltották fel, de abban –1730-tó fogva – a két város által közösen fenntartott magyargyulai plébánia német vagy németül tudó káplánjai szolgáltak. A gyulai németek közösségének zártságát valamelyest csökkentette az 1730-as évtizedben, elkülönített elhelyezéssel városukba telepített román nyelvű lakosság. A románok mintegy 25-28 százalékát adták Németgyula lakosságának. A 19. század első negyedétől a románok egy esküdtet küldtek az elöljáróságba.

Németek betelepülése Gyula vidékére

A gyulai németek betelepítésével egyidejűleg történt a közeli Elek benépesítése, szintén két szakaszban, a gyulaiakéhoz hasonló, de még kedvezőbb jogállás szerint. A Körösöktől távolibb, igen termékeny földű eleki pusztára először 1724-ben, majd a 148 halottat követelő, nagy pestisjárvány pusztítása után, másodszor 1744-ben érkeztek katolikus németek. Az első szakaszban betelepülők száma bizonytalan. 1735-ben ötvenöt család lakta Eleket, plébániájuk az előző évben alakult, addig Gyulához tartoztak. A második telepítés hatvan családot hozott. Az első szakaszban 19, a másodikban 47 Würzburg és Bamberg körzetébe eső települést lehet megjelölni a telepesek származási helyeként. Egy-egy faluból tehát csak néhány család jött. A hagyomány az elbocsátó települések közül Gerolzhofent tartja a legismertebbnek. Az 1744 után szórványosan Elekre érkező német családok már szinte az egész német nyelvterületet képviselték.

Az 1963-ban épült németvérosi templom

Elek lakossága a Würzburg vidékére jellemző, Spessart és a Rhön hegység tájékáról ismert keleti frank dialektusban használta anyanyelvét. A közel száz évig szinte egységesen német ajkú Elek (ahol 1850-ben 93%, de még 1920-ban is 68% volt a németek aránya) anyanyelvi és vallási alapokra épülő kapcsolatai Gyulán kívül délkeleti irányba mutattak, jórészt Harruckern Arad megyei birtokai felé. Az 1744-46-ban telepített Szentmárton lakosait Felső-Bajorországból hívták be a földesúr tisztségviselői. (Még korábban, az 1720-1730-as években, a hegyvidék lábánál fekvő Zarándra is hozattak németeket, akik azonban 1750 tájára elvándoroltak onnan.)

Az 1740-es évtizedben az Elekhez közeli területek más földesurai is szervezett telepítések útján hívtak birtokaikra német parasztcsaládokat. Így a több nyelvű Szentannára, majd a Harz-hegység vidékéről 40 katolikus családot Borosjenőbe. Arad megyében az 1830-as esztendőkben 17 ezer németről tudunk, akik 21 mezővárosban és faluban értek el számottevő lakossági arányt. E települések sorába tartozott az 1844-ben, 80 eleki család átköltözésével született Almáskamarás. A falut a királyi kincstártól nagy területeket bérlő gazdag Wodianer bankárcsalád egyik tagja népesítette be a szerződéses dohánytermesztésre vállalkozó, föld nélküli elekiekkel. Almáskamarás mintegy kétezres lakosságának több mint kilencven százaléka az első világháborúig német anyanyelvű maradt, és a község hűségesen őrizte eleki gyökereit. Eleki németekből alakult az 1860-as években külön falurész a közeli Ottlakán.

A régi németvárosi városháza

Gyulához és Elekhez viszonyítva – a hasonlóságokon túl – más körülmények szerint történt Mezőberény német közösségének letelepítése a Kettős-Körös közelébe. Különbség volt, hogy az 1723-tól három nyelvű lakossággal benépesülő, szintén termékeny határú Mezőberény újratelepítésétől fogva a Körösök vidéke protestáns vallású településeinek sorát szaporította. Befogadásuk Harruckern János György már Békéscsaba és Szarvas esetében is érvényesített, dicséretes vallási toleranciáját igazolja az ellenreformáció időszakában. Először lutheránus szlovákok érkeztek Mezőberénybe (több mint száz évig ott ők voltak a legtöbben), őket már 1723-ban követte néhány család a Gyulára érkezett németek közül, majd 1725-ben szervezett keretek között további 18 német család jött. Letelepülésükkel együtt járt az evangélikus egyházközség megalapítása, a szlovákokkal együtt épített, kezdetleges templomban, 1745-ig közös lelkésszel. 1745-től külön-külön német és szlovák gyülekezetet szerveztek, egy-egy lelkésszel, s ettől kezdve vezettek külön német anyakönyvet is. A közös templomhasználat még több mint négy évtizedig fennmaradt. A település lakossága az 1731-től érkező református magyarokkal vált teljessé. A három mezőberényi náció együttélése mintaszerűen valósult meg: három elkülönülő, de egymáshoz simuló településrészen építették fel házaikat. Mindhárom városrészben a templomok, az iskolák körüli kis „alcentrum” alakult ki. Mezőberény tényleges központja, főtere, ahol a piacokat tartották, s ahol a községháza is elhelyezkedett, a német és a szlovák tömb találkozásánál kiformálódott tér lett. A főteret egy évszázadig az 1789-ben felépült német evangélikus templom uralta. (A közigazgatásban népességarányos képviseletet kapott mind a három közösség, a főbb tisztségeket rotációs rend szerint töltötték be.)

A legkorábbi berényi német telepesek jelentős része továbbvándorolt, emiatt az ifjabb Harruckern 1760-ig 48 újabb családot hozott Mezőberénybe, közülük 21 família már Baranya és Tolna megyékből (az ún. Schwábische Türkei földjéről), továbbá a Duna menti Hartáról és Soltvadkertről költözött át. A német fejedelemségekből közvetlenül érkezők ősi földje tágabb körben: Württemberg, Svábföld, a Saar-vidék, Hessen, Vesztfália. A mai mezőberényi németek elődei a rajnai frank dialektust beszélték. Hangtani és alaktani vonások alapján a Grossgerautól és Darmstadttól délre eső vidéken, Zwingenberg és Gernsheim környékén lehetett a mezőberényiek eredeti lakhelye.

A Német Földész Társulat zászlaja

Mezőberény német közösségének mozgékonyságát és vállalkozó készségét bizonyítja, hogy a meghirdetett kedvezményekre számítva bekapcsolódott a Maros menti és a délebbre fekvő bánáti terület állami és magánföldesúri benépesítésébe. 1788-ban 30 család költözött át a Temes megyei Lieblingbe, egy csoport 1818-1823-ban az Arad megyei Szemlakra. 1830-ban Wodianer Sámuel bécsi és pesti pénzember, nagybérlő, Gyomára telepített át körülbelül harminc mezőberényi, szemlaki és soltvadkerti német lutheránus családot. Ezek a családok külön városrészben, a számukra megnyitott két új utcában kaptak házhelyeket és kertföldet. A gyomai német közösség lélekszáma 1900-ig növekedett, akkor 733 főből állt. A többségében református magyar Gyomán 1840-ben alakult a német evangélikus gyülekezet.

A Körös–Maros közötti, Gyula környékéhez számítható német szórványtelepülésként említést kíván még Orosháza, ahová a 18. század végén a bácskai (hartai) és a mezőberényi németek közül körülbelül húsz-harminc lutheránus földműves és iparos család települt át. Ezek a famíliák két nemzedéknyi idő alatt elmagyarosodtak. Sajátos életmódban élő, változó összetételű, német anyanyelvű lakosságról beszélhetünk az 1785-ben életre hívott mezőhegyesi katonai „ménesintézet” (lótenyészet) kapcsán is. Két-három évtized múltán ebben a zárt katonai körzetben már legalább kétszáz tiszt, közkatona, iparos élt. A mezőhegyesi római katolikus katonalelkész németül látta el feladatait. A német – szolgálati nyelvként – 1869-ig szerepelt. (Az 1882-ben megszervezett békéscsabai osztrák–magyar gyalogos ezredben 1918-ig a német maradt a vezénylés nyelve, társalgási nyelvként a tisztikar ismerte és használta. A legénységnek kis része volt német anyanyelvű, a zöme magyarokból és szlovákokból, szerényebb arányban románokból és szerbekből állt. A legénység német nyelvtudása emiatt leginkább a vezényszavak megértésére korlátozódott.)

A gyulai német tájház

A német identitás megőrzése

A Gyulán és vidékén 1723-tól fogva új hazára talált, nyelvsziget jellegű elhelyezkedésbe került németek sikeresen alkalmazkodtak a körülményekhez. Már a betelepülés évszázadában kimunkálták a járható útjait a Körösök menti táj termelési, társadalmi és vallási viszonyaiba történő beilleszkedésnek, a magyar–szlovák–román szomszédsággal való együttélésnek. Magukkal hozott munkakultúrájuknak, mozgékonyságuknak, összetartásuknak, másfelől a Harruckernektől, majd a Wenckheimektől, mint földesuraiktól kapott támogatásnak köszönhető, hogy legalább egy fél évszázaddal a magyarországi jobbágyrendszer 1848-ban bekövetkezett megszüntetése előtt eljutottak a polgárosodás kezdő lépcsőfokáig. Közösségi érdekeik felismerésében és érvényesítésében, önvédelmi törekvéseik során eredményesen éltek a települési és az egyházi önkormányzatból fakadó lehetőségekkel. Különösen ott, ahol az „egy nyelv, egy vallás” elvét a lakossági többség birtokában folyamatosan érvényesíteni lehetett. Így történt ez Németgyula, Elek és Almáskamarás esetében. Mezőberényben és Gyomán az evangélikus presbitérium révén egyházi szempontból megvalósult a németek önállósága és érdekvédelme, a települési önkormányzatban pedig – rotációs rendszerben – lélekszámukkal arányos tisztséget, illetve állandó elöljárósági tagsággal járó képviseletet kaptak.

Erkel Ferenc szülőháza, ma múzeum

Németgyula olyan időszakban (1734–1857) rendelkezett közigazgatási önállósággal, amikor a település lényegét, azaz a német közösséget alkotó családok vagyoni helyzetét, megélhetését, életvitelét, mentalitását hosszú időre véglegesen meghatározó folyamatok lezajlottak. Ekkor formálódott ki tartalmában és megjelenesi formáiban az az erős lokálpatrióta tudat és magatartás, amellyel a közösség tagjai a gyulai németséghez tartozásukat átérezték. Utódaikat is ennek szellemében nevelték és a német tradíciókat máig vállalják. A több generációs családi-rokoni kapcsolatok számontartása mellett a jellegzetes lokálpatrióta tudat része volt a városalapító, „pionír” elődöktől származó, az idők folyamán újabb elemekkel bővült, számos hagyomány. A 20. században (a templom védőszentje után) Józsefvárosnak, Németvárosnak nevezett Németgyula legrégibb családjai úgy érzik, hogy az ő munkájuk, tudásuk, mozgékonyságuk adta Gyula értékeinek a legjavát. Szintén hagyományként, ebből a felfogásból ered fokozottabb érdeklődésük a közügyek, benne saját városrészük dolgai iránt, továbbá a közhivatali pályák, a tanítói–tanári–papi hivatáshoz, a nyilvános szerepléshez vonzódás. Az ilyen szemlélet kialakulásában az 1732 óta működő iskolák tanítóitól, a Gyulán kívül is elismert karriert befutott papoktól látott mintának érzékelhető szerepe volt. A társadalmi kihatású példák sorát később Németgyula legtekintélyesebb iparosainak, gazdáinak a tevékenysége, többek között az 1861-ben alakult, egyházi kapcsolódású, kulturális és gazdálkodási ismereteket is nyújtó földész társulatnak a működése adta.

A németvérosi óvoda farsangi ünnepe

Az alföldi mezővárosok polgárosodásának lassúságával szemben a németgyulaiak (jórészt a mezőberényiek, az elekiek, a gyomaiak is) már az első világháború előtt a városi életformához erősebben kötött pályák és foglalkozások felé irányították gyermekeiket. Jelentős arányban taníttatták is azokat. Fontos szerepük volt abban, hogy 1903-ban útjára indulhatott a város első gimnáziuma, s ezzel megnyílt a lehetőség a helyi gyökerekből táplálkozó értelmiség kinevelésére. A németvárosiak a 19. század utolsó harmadától az 1867-es kiegyezés utáni évtizedekben kiformálódott polgári törekvésekhez csatlakozva alakították az életüket. A németek is a lakosság azon csoportjai közé tartoztak, amelyek a két város egyesítése után elérték, hogy a teljes gyulai népesség elfogadja a hagyományos paraszti életszemlélettől történt, két generáció alatt lezajlott fokozatos eltávolodást.

Az 1945-ben szovjetunióbeli
kényszermunkára hurcolt
gyulai áldozatok emléktáblája
a Szent József-templomban

Kezdeményező szerepükben a gyulai német családokat az egész országban felgyorsult elmagyarosodás, a hétköznapokat megkönnyítő önkéntes asszimiláció folyamatai is megerősítették. A 20. század kezdetére – határozott nemzedéki különbségekkel és a társadalmi-foglalkozási csoportoktól függő eltérésekkel – a tájnyelvi vonásokat hordozó, az irodalmi német nyelv fejlődésétől elszakadt nyelvhasználat egyre inkább visszaszorult. A német származás és a közös érdekfelismerés tudata ettől függetlenül megmaradt, időnként nyelvismeret nélkül is erősödni tudott. Akár köztörténeti, akár pedig lokális okokból eredően. Sajátos, de érthető módon, a polgári iskolai és a gimnáziumi nyelvtanítás révén megismert modern német köznyelv a felnövekvő nemzedékek előtt kevésbé számított a helyi természetes nyelvhasználat részének.

A paraszti világból hozott hagyományokat a polgári töltésű asszimiláció mindinkább háttérbe szorította. A népi eredetű tradíciók követésének, a régi szokások közös újraélésének a legerősebb lelki megerősítő forrása a németgyulaiaknak a római katolikus hitélethez való ragaszkodása maradt. A két világháborúban hozott áldozatok, az 1945-ös – 1600 német származásúnak minősített gyulai nőt és férfit érintő – többéves ukrajnai kényszermunka, az ott elhaltak fájó emlékét évtizedekig csak a családokon belül ápolhatták. A kommunista diktatúra idején elszenvedett megaláztatásokról, és a súlyos anyagi csapásokról sem eshetett szó hosszú ideig. Ezeknek a szomorú emlékeknek közösséget egybefogó ereje az 1980-as évtizedtől mutatkozott meg nyilvánosan is. A hagyományok igazi gyökerei végső soron az 1848 előtt kialakult alapokhoz, az újrateremtő évszázadhoz nyúlnak vissza.

A két Gyula élete 1848-ra és azt követően annyira egybefonódott, hogy a Bach-korszakban történt észszerű egyesítésük szinte már csak formális lépés volt. A vázolt fejlődés a háromnyelvű két Gyulán – különösebb „hivatalos” nyomás nélkül, leginkább a hétköznapok gyakorlatából, az egyházi életből, meg az iskolázásból fakadóan – a szűkebb családi körön kívül már a 18. század végén a magyar nyelvhasználatot erősítette. Békés megye népének az 1850-es évek elején a 61 százaléka volt magyar anyanyelvű. A magyart – mint közvetítő második nyelvet – az itt élő szlovák, német, román lakosság mozgékonyabb, fiatalabb, mezőgazdasági munkára járó, a vásárokat-piacokat látogató korosztályai is beszélték. Az idősebb generációkhoz tartozók többsége csak az anyanyelvét ismerte. A helyi és a megyei közigazgatásban (II. József és a Bach-korszak német nyelvű írásbeliséget erőszakoló kísérleteivel       szembefordulva) szintén a magyart használták, a latinhoz már ritkán tértek vissza.

A Szent József temető régi sírkövei

A magukat németnek valló gyulaiak lélekszáma az 1880. évi 2218-ról 1910-re 1581-re, 1920-ra 732 főre fogyott. Az első világháborút követő időktől az anyanyelv alapján történő „önbesorolás" nem ad hiteles képet. A németek származástudat szerinti, statisztikailag pontosan ki nem mutatható aránya azonban a korábbiakhoz képest nem sokat változhatott. A Békés megyében élő németség súlyos vérvesztesége, az 1946-tól végrehajtott kitelepítés Gyulát nem, de Eleket, Mezőberényt, Almáskamarást tömegesen sújtotta. S noha az 1940-es évek végén az oroszországi kényszermunka, a Németországba történő kitelepítés korszaka lezárult, a diktatúra idején a német kisebbség megtűrt helyzetben élt. Ennek jele, hogy az 1955-ben formailag feloldott jogfosztást a gyakorlatban az 1980-as évekig fenntartotta a hatalom. Sem Gyulán, sem másutt a környékén nem alakulhattak meg a németség igazi kulturális, érdekvédelmi szervezetei. 1956 után is csak többnyelvű népi együttesek keretében ápolhatták hagyományaikat.

Mint világnyelvet sikerült visszahozni Gyulán a német nyelvoktatást 1959 őszétől az iskolai oktatásba. (Felnőtt nyelvtanfolyamok korlátozott arányban előtte is voltak.) 1962-től a német nyelv oktatása bővült mind óraszámban, mind az iskolatípusok szerint. A központi kiadású Neue Zeitung és főként a Deutsche Kalender elterjedtsége az 1970-es évektől tapasztalható. A Ditzingennel még az 1990. évi rendszerváltozás előtt kiépült, azóta virágzó testvérvárosi kapcsolat adta meg a lehetőséget a német anyaország lakosaival való, tömegesebb érintkezésre. Az 1993-as törvény alapján Gyulán, Eleken, Mezőberényben, Almáskamaráson, Orosházán megalakultak az ún. kisebbségi önkormányzatok, amelyek az itt élő, leginkább a származástudat alapján a németekhez tartozó lakosok érdekeit, kultúráját jól képviselik. A gyulai székhelyű Békés és Csongrád Megyei Német Iskolaegyesület jóvoltából a mindennapi német nyelv ismerete és használata az óvodától kezdve lehetővé vált.

Az egykori Németgyula területén és a város más részein élő német származású polgárok ma szabadon szervezhetik kulturális és érdekvédelmi szerveiket. Élnek is ezzel a lehetőséggel, de a hajdani németvárosi szellemiség már inkább csak tradícióként található meg a mai Gyulán. Ez a tradíció a mentalitásban, munkakultúrában, kapcsolatokban egyaránt megnyilvánul – s értékes tőkéje a városnak.