SZABÓ FERENC: Németek Gyulán és vidékén

SZABÓ FERENC

Németek Gyulán és vidékén

 A nyitott ajtók és Dürer – Dürer und die offenen Türen (Békéscsaba, Typografika, 2008.) c, könyvben megjelent tanulmány

A török uralom és következményei

A 12. századtól kezdve németekkel benépesített, kiváltságos jogállású magyarországi területekhez képest (szepességi bányavárosok, erdélyi szász városok) a gyulai és Gyula környéki németek históriája a török uralom megszűnése után, az 1700-as évek első felében kezdődött. Az oszmán hódítás az 1526 és 1715 közötti közel két évszázadban (legsúlyosabban 1541-től 1686-ig) terhelte a három részre szakadt Magyarországot.

Németek által lakott települések Békés és Arad megyében

A Kárpát-medence mértani középpontja közelében, az erdélyi hegyvonulatok tágas síksági előterében, a Körösök mellett elhelyezkedő Gyula és vidéke sorsát a 15. század elején épített gyulai vár helyzete határozta meg. Ezt a fontos erősséget, egyúttal a Körös–Maros folyók közötti térség birtoklásának a kulcsát, 1566 és 1695 között tartották kezükben a törökök. Az 1590-es években a nekik szolgáló krími tatárok pusztították végig a vidéket. A magyarokból álló lakosság zöme ekkor a meg nem szállt síkvidéki megyékbe menekült. A töredékeiben megmaradt népességet a török elleni felszabadító hadjáratok, különösen pedig a várba szorított gyulai törökök kiéheztetését célzó kiürítés kényszerítette távozásra. A törökök kivonulása után a menekültek, illetve utódaik egy része visszatért. Az 1699 körül már látható újranépesedést azonban 1703-tól 1710 tájáig ismét hadmozdulatok, a II. Rákóczi Ferenc vezette kurucok és a Habsburgok szolgálatában álló szerbek összeütközései szakították meg. (A gyulai várban ez idő alatt is a császárt szolgáló katonaság tanyázott, 1705-ben a kurucok a várat hiába ostromolták.) Az elnéptelenedett, elhagyott területre csak 1711-ben tért vissza a béke. 1715-ben megtörtént Békés vármegye újraszervezése, a megyeszékhely 1732-től véglegesen Gyula lett.

1715-ben az összeírók mindössze 29 adóztatható családot találtak Gyulán, de még 1720-ban is csak 76 adófizető família lakta az újraéledő várost. (A nem adózó románok és szerbek száma ezen felül volt, együttesen mintegy húsz család, és nyilván akadtak hasonló helyzetű magyar családok is.) Általános érdekké vált az igen csekély népesség, a „munkás kéz" gyorsabb szaporítása, a gazdálkodás bővülése (ehhez a megművelhető szántóföld és legelő szinte korlátlanul rendelkezésre állt) és az adófizetésre képes családok számának gyarapodása. A lassú, főként a visszavándorlásra leszűkült, spontán népmozgás mindezekhez nem tudott megfelelő alapot nyújtani. Átgondolt, szervezett betelepítésre volt szükség.

Harruckern János György telepítési politikája

A török uralom alól felszabadított Gyula és vidéke tulajdonosa 1723-ig az uralkodó, „kezelője" pedig a királyi kamara volt. Ez az irányítás alig segítette elő a lakosság szaporodását, az agrártermelés élénkítését. A kamara a magyarországi belső jobbágyvándorlás részeseinek megengedte a letelepedést (ennek példája volt Békéscsaba benépesülése 1718-ban), de nemigen szervezte. Az alapvető változás 1723-ban vált véglegessé. Ekkor III. Károly német császár és magyar király adománylevelével Harruckern János György (1664-1742) katonai élelmezési biztos tulajdonába adta a Békés, Zaránd-Arad és Csongrád megyékben fekvő kamarai birtokokat. Ezek között a rövidesen németeket is befogadó Gyulát, Mezőberényt és az eleki pusztát is. Az adományt az uralkodó 1732-ben további birtokokkal bővítette. Így szerveződött meg a „Harruckern-birodalom", a Gyuláról irányított uradalom.

A németek betelepülése a 18. században. Stefan Jäger bánáti festő képe

Az 1729-ben bárói címmel, 1732-ben főispánsággal is elismert Harruckern – és Ferenc fia (1696-1775) is – a merkantilista gazdasági szemlélet követője volt. Ennek alapja a polgári hagyomány és az abból fakadó mentalitás lehetett. A töröktől visszafoglalt Bánátban és Bácskában lebonyolított, tervszerű állami telepítésekhez képest Harruckern gyakorlatiasan, a jobbágy-rendszer kötöttségeit rugalmasan feloldva valósította meg magánföldesúri telepítési akcióit. Az államkincstár adósságai fejében a tulajdonába került hatalmas birtokból az elérhető legnagyobb hasznot kívánta elérni. Tudatában volt annak, hogy elsősorban nem a nagy hagyományú alföldi félnomád, külterjes szarvasmarha- és lótartást kell felkarolnia, hanem a föld megművelésével járó gabonatermesztést.

Részlet az előző festményből

Harruckern a termékeny, de alig lakott vidékre minél nagyobb számban a kalászosok (a búza–árpa–zab) körüli munkákban tapasztalt, de a jószágtartást is kedvelő, a szőlőműveléstől sem idegenkedő parasztokat és kézműveseket keresett. Ennek érdekében a Német-római Császárság délkeleti részein, egyidejűleg a Habsburg-birodalomban és Magyarország sűrűn lakott északi vidékein már az 1720-as évek legelején telepítési felhívást tett közzé, kedvező feltételeket ígérve ügynökei útján. Különösen számított arra, hogy a német parasztok körében a tradicionális öröklési rend miatt ajánlatának hatása lesz. (A hagyományos német öröklési szabályok szerint az elsőszülött fiút egyoldalú vagyoni előnyök illették.)

Harruckern hívása legelőbb a túlnépesedett Felvidék szlovákjait ragadta meg. Ennek első eredménye 1722-ben Szarvas mezőváros újranépesítése volt, nagyobbrészt Nógrád megyei lutheránus szlovákokkal. Szarvassal összekapcsolva 1723-ban ugyancsak szlovákokkal indította el Mezőberény betelepítését. (A korabeli hivatalos szóhasználat szerint az „impopulációját”.) Ez a két telepítés is a török uralom után kibontakozott, több mint fél évszázadon át északról délre irányuló, már említett kárpát-medencei jobbágyvándorlás része volt.

Harruckern János György,
lent a gyulai Németváros jellegzetes épületei.

Székelyhidi Attila festménye

A gyulai németek betelepülése

A magyar országhatáron kívülről a Harruckern-birtokokra pályázó, földet kereső németek 1723-ban találtak először kapcsolatot a földesúrral, aki 1723. november 14-én állította ki a Gyulára érkezők számára a szokásos szabadalomlevelet. Ebben elismerte, hogy nem röghöz kötött jobbágyokat, hanem szabadon szerződő lakosokat fogad, akik évente egy összegben lefizetendő taxa ellenében használhatják a nekik bőven juttatott szántóföldet és legelőt. A földesúri terhek alól az első három esztendőre felmentette a betelepülőket. A szabadalomlevélben többek között megerősítette, hogy az érkezőket később sem lehet robotra kényszeríteni, és további kedvezményeket is biztosított nekik.

Az első gyulai német telepesek Frankföldről, a Würzburg közelében fekvő Oberlenachból, 1723 őszén indultak el. Név szerint Jörg Kass és Hans Schimmer kelt útra legelőbb, családjával együtt. A vándorlás 1724-ben és 1725-ben felerősödött és a bambergi püspökséghez tartozó községek egész sorát érintette. (Zellingen, Unterlenach, Erlaubrunn, Thüngersheim neve szerepel a dokumentumokban.) A hagyomány is őrzi, hogy a telepesek – a korban megszokott lehetőséggel élve, a Bácskába és a Bánátba érkezőkhöz hasonlóan – a Dunán leúszó tutajokon jöttek. Harruckern költségén jutottak el az Alföldnek arra a pontjára, ahonnan lovas kocsikkal jöhettek tovább keletre, a Körösök vidékére. 1725-ben körülbelül százan voltak. A letelepítés első szakaszának zártával, 1730-ban 141 gyulai német családot írtak össze, valamennyien kizárólag római katolikusok voltak.

A betelepülő németek által magukkal hozott barokk Mária-szobor

Az 1738-ban kitört pestisjárvány a szépen gyarapodó Német-gyulán 249 áldozatot követelt. A súlyos népességfogyás miatt Harruckern Ferenc szerveztette meg 1743-1744-ben a németek betelepítésének második szakaszát. Az ennek keretében érkezettek számát eddig nem sikerült megállapítani. Annyit lehet megtudni a levéltári anyagból, hogy 1744-ben 160, 1746-ban pedig 175 adófizető családot jegyeztek föl Németgyulán az összeírók, s a családnevekből következtetve az utóbbiak hetven százaléka német volt.

Harruckern a Fehér-Körösnek a Gyula belterületét felszabdaló ágaival tagolt nagyobb területet adta a németeknek. Házaik és a gazdálkodáshoz szükséges épületek felépítéséhez faanyagot is adományozott nekik. A telepítési rend biztosította, hogy a német családok egy tömbben maradjanak. Szántóföldjeiket is hasonló elv szerint jelölte ki a földesúr a határban, viszonylag távol – több órai járásra – házaiktól. A kedvezményekben részesített jövevények és a jászsági betelepülőkkel megszaporodott gyulai magyarok – római katolikusok és kálvinisták – között a határhasználat körül kezdettől fogva ellentétek támadtak. A feszültség feloldására Harruckern külön német bírói tisztséget alakított és 1734-ben Gyulát két önálló mezővárosra, Magyargyulára és Németgyulára választotta szét. (Magyargyulán jelentősebb arányú, Németgyulán kisebb arányú, de külön egyházközségekbe szervezett görögkeleti román lakosság is élt, mindkét városban elkülönült településrészben.) A két Gyula fölötti azonos földesúri és a vármegyei hatalom alapjában véve harmóniát teremtett, bár a területi határt a két várost elválasztó, mesterséges árokkal (a „János árkával”) is jelezték. Az árok fölött csak egyetlen ponton volt híd. A németek lakta város önálló arculatát a kápolna, majd a városházát is befogadó iskola felépítésével kialakult, máig változatlan kiterjedésű főtér (az Apor tér) is mutatta.

Gyulai német házaspár 1857-ben

Az 1850-es évek elejére 12 652 lakost számláló Magyargyulánál lélekszámban jóval kisebb – ugyanabban az időben 3 558 lakosú –, 1857-ig önálló Németgyula fejlődését néhány körülmény korlátozta: Harruckern ugyanis – még 1723-ban – csak Magyargyulának szerzett vásártartási, majd 1793-ban piactartási jogot, amelyek komoly bevétellel is jártak. Magyargyulán állt a vár és a földesúri kastély, ott volt a megyeháza, ott sorakoztak a vármegyei tisztviselők lakásai. A gyulai iparos céhek (1825-ben 17 céh működött) mindkét város mestereit egyesítették. Lényeges tényezőnek bizonyult továbbá az, hogy Harruckern és utódai – mint kegyurak – nem vállalták Németgyulán az önálló római katolikus plébánia fenntartását. A megtelepedés után épült németgyulai kápolnát 1863-ban díszes nagy templommal váltották fel, de abban –1730-tó fogva – a két város által közösen fenntartott magyargyulai plébánia német vagy németül tudó káplánjai szolgáltak. A gyulai németek közösségének zártságát valamelyest csökkentette az 1730-as évtizedben, elkülönített elhelyezéssel városukba telepített román nyelvű lakosság. A románok mintegy 25-28 százalékát adták Németgyula lakosságának. A 19. század első negyedétől a románok egy esküdtet küldtek az elöljáróságba.

Németek betelepülése Gyula vidékére

A gyulai németek betelepítésével egyidejűleg történt a közeli Elek benépesítése, szintén két szakaszban, a gyulaiakéhoz hasonló, de még kedvezőbb jogállás szerint. A Körösöktől távolibb, igen termékeny földű eleki pusztára először 1724-ben, majd a 148 halottat követelő, nagy pestisjárvány pusztítása után, másodszor 1744-ben érkeztek katolikus németek. Az első szakaszban betelepülők száma bizonytalan. 1735-ben ötvenöt család lakta Eleket, plébániájuk az előző évben alakult, addig Gyulához tartoztak. A második telepítés hatvan családot hozott. Az első szakaszban 19, a másodikban 47 Würzburg és Bamberg körzetébe eső települést lehet megjelölni a telepesek származási helyeként. Egy-egy faluból tehát csak néhány család jött. A hagyomány az elbocsátó települések közül Gerolzhofent tartja a legismertebbnek. Az 1744 után szórványosan Elekre érkező német családok már szinte az egész német nyelvterületet képviselték.

Az 1963-ban épült németvérosi templom

Elek lakossága a Würzburg vidékére jellemző, Spessart és a Rhön hegység tájékáról ismert keleti frank dialektusban használta anyanyelvét. A közel száz évig szinte egységesen német ajkú Elek (ahol 1850-ben 93%, de még 1920-ban is 68% volt a németek aránya) anyanyelvi és vallási alapokra épülő kapcsolatai Gyulán kívül délkeleti irányba mutattak, jórészt Harruckern Arad megyei birtokai felé. Az 1744-46-ban telepített Szentmárton lakosait Felső-Bajorországból hívták be a földesúr tisztségviselői. (Még korábban, az 1720-1730-as években, a hegyvidék lábánál fekvő Zarándra is hozattak németeket, akik azonban 1750 tájára elvándoroltak onnan.)

Az 1740-es évtizedben az Elekhez közeli területek más földesurai is szervezett telepítések útján hívtak birtokaikra német parasztcsaládokat. Így a több nyelvű Szentannára, majd a Harz-hegység vidékéről 40 katolikus családot Borosjenőbe. Arad megyében az 1830-as esztendőkben 17 ezer németről tudunk, akik 21 mezővárosban és faluban értek el számottevő lakossági arányt. E települések sorába tartozott az 1844-ben, 80 eleki család átköltözésével született Almáskamarás. A falut a királyi kincstártól nagy területeket bérlő gazdag Wodianer bankárcsalád egyik tagja népesítette be a szerződéses dohánytermesztésre vállalkozó, föld nélküli elekiekkel. Almáskamarás mintegy kétezres lakosságának több mint kilencven százaléka az első világháborúig német anyanyelvű maradt, és a község hűségesen őrizte eleki gyökereit. Eleki németekből alakult az 1860-as években külön falurész a közeli Ottlakán.

A régi németvárosi városháza

Gyulához és Elekhez viszonyítva – a hasonlóságokon túl – más körülmények szerint történt Mezőberény német közösségének letelepítése a Kettős-Körös közelébe. Különbség volt, hogy az 1723-tól három nyelvű lakossággal benépesülő, szintén termékeny határú Mezőberény újratelepítésétől fogva a Körösök vidéke protestáns vallású településeinek sorát szaporította. Befogadásuk Harruckern János György már Békéscsaba és Szarvas esetében is érvényesített, dicséretes vallási toleranciáját igazolja az ellenreformáció időszakában. Először lutheránus szlovákok érkeztek Mezőberénybe (több mint száz évig ott ők voltak a legtöbben), őket már 1723-ban követte néhány család a Gyulára érkezett németek közül, majd 1725-ben szervezett keretek között további 18 német család jött. Letelepülésükkel együtt járt az evangélikus egyházközség megalapítása, a szlovákokkal együtt épített, kezdetleges templomban, 1745-ig közös lelkésszel. 1745-től külön-külön német és szlovák gyülekezetet szerveztek, egy-egy lelkésszel, s ettől kezdve vezettek külön német anyakönyvet is. A közös templomhasználat még több mint négy évtizedig fennmaradt. A település lakossága az 1731-től érkező református magyarokkal vált teljessé. A három mezőberényi náció együttélése mintaszerűen valósult meg: három elkülönülő, de egymáshoz simuló településrészen építették fel házaikat. Mindhárom városrészben a templomok, az iskolák körüli kis „alcentrum” alakult ki. Mezőberény tényleges központja, főtere, ahol a piacokat tartották, s ahol a községháza is elhelyezkedett, a német és a szlovák tömb találkozásánál kiformálódott tér lett. A főteret egy évszázadig az 1789-ben felépült német evangélikus templom uralta. (A közigazgatásban népességarányos képviseletet kapott mind a három közösség, a főbb tisztségeket rotációs rend szerint töltötték be.)

A legkorábbi berényi német telepesek jelentős része továbbvándorolt, emiatt az ifjabb Harruckern 1760-ig 48 újabb családot hozott Mezőberénybe, közülük 21 família már Baranya és Tolna megyékből (az ún. Schwábische Türkei földjéről), továbbá a Duna menti Hartáról és Soltvadkertről költözött át. A német fejedelemségekből közvetlenül érkezők ősi földje tágabb körben: Württemberg, Svábföld, a Saar-vidék, Hessen, Vesztfália. A mai mezőberényi németek elődei a rajnai frank dialektust beszélték. Hangtani és alaktani vonások alapján a Grossgerautól és Darmstadttól délre eső vidéken, Zwingenberg és Gernsheim környékén lehetett a mezőberényiek eredeti lakhelye.

A Német Földész Társulat zászlaja

Mezőberény német közösségének mozgékonyságát és vállalkozó készségét bizonyítja, hogy a meghirdetett kedvezményekre számítva bekapcsolódott a Maros menti és a délebbre fekvő bánáti terület állami és magánföldesúri benépesítésébe. 1788-ban 30 család költözött át a Temes megyei Lieblingbe, egy csoport 1818-1823-ban az Arad megyei Szemlakra. 1830-ban Wodianer Sámuel bécsi és pesti pénzember, nagybérlő, Gyomára telepített át körülbelül harminc mezőberényi, szemlaki és soltvadkerti német lutheránus családot. Ezek a családok külön városrészben, a számukra megnyitott két új utcában kaptak házhelyeket és kertföldet. A gyomai német közösség lélekszáma 1900-ig növekedett, akkor 733 főből állt. A többségében református magyar Gyomán 1840-ben alakult a német evangélikus gyülekezet.

A Körös–Maros közötti, Gyula környékéhez számítható német szórványtelepülésként említést kíván még Orosháza, ahová a 18. század végén a bácskai (hartai) és a mezőberényi németek közül körülbelül húsz-harminc lutheránus földműves és iparos család települt át. Ezek a famíliák két nemzedéknyi idő alatt elmagyarosodtak. Sajátos életmódban élő, változó összetételű, német anyanyelvű lakosságról beszélhetünk az 1785-ben életre hívott mezőhegyesi katonai „ménesintézet” (lótenyészet) kapcsán is. Két-három évtized múltán ebben a zárt katonai körzetben már legalább kétszáz tiszt, közkatona, iparos élt. A mezőhegyesi római katolikus katonalelkész németül látta el feladatait. A német – szolgálati nyelvként – 1869-ig szerepelt. (Az 1882-ben megszervezett békéscsabai osztrák–magyar gyalogos ezredben 1918-ig a német maradt a vezénylés nyelve, társalgási nyelvként a tisztikar ismerte és használta. A legénységnek kis része volt német anyanyelvű, a zöme magyarokból és szlovákokból, szerényebb arányban románokból és szerbekből állt. A legénység német nyelvtudása emiatt leginkább a vezényszavak megértésére korlátozódott.)

A gyulai német tájház

A német identitás megőrzése

A Gyulán és vidékén 1723-tól fogva új hazára talált, nyelvsziget jellegű elhelyezkedésbe került németek sikeresen alkalmazkodtak a körülményekhez. Már a betelepülés évszázadában kimunkálták a járható útjait a Körösök menti táj termelési, társadalmi és vallási viszonyaiba történő beilleszkedésnek, a magyar–szlovák–román szomszédsággal való együttélésnek. Magukkal hozott munkakultúrájuknak, mozgékonyságuknak, összetartásuknak, másfelől a Harruckernektől, majd a Wenckheimektől, mint földesuraiktól kapott támogatásnak köszönhető, hogy legalább egy fél évszázaddal a magyarországi jobbágyrendszer 1848-ban bekövetkezett megszüntetése előtt eljutottak a polgárosodás kezdő lépcsőfokáig. Közösségi érdekeik felismerésében és érvényesítésében, önvédelmi törekvéseik során eredményesen éltek a települési és az egyházi önkormányzatból fakadó lehetőségekkel. Különösen ott, ahol az „egy nyelv, egy vallás” elvét a lakossági többség birtokában folyamatosan érvényesíteni lehetett. Így történt ez Németgyula, Elek és Almáskamarás esetében. Mezőberényben és Gyomán az evangélikus presbitérium révén egyházi szempontból megvalósult a németek önállósága és érdekvédelme, a települési önkormányzatban pedig – rotációs rendszerben – lélekszámukkal arányos tisztséget, illetve állandó elöljárósági tagsággal járó képviseletet kaptak.

Erkel Ferenc szülőháza, ma múzeum

Németgyula olyan időszakban (1734–1857) rendelkezett közigazgatási önállósággal, amikor a település lényegét, azaz a német közösséget alkotó családok vagyoni helyzetét, megélhetését, életvitelét, mentalitását hosszú időre véglegesen meghatározó folyamatok lezajlottak. Ekkor formálódott ki tartalmában és megjelenesi formáiban az az erős lokálpatrióta tudat és magatartás, amellyel a közösség tagjai a gyulai németséghez tartozásukat átérezték. Utódaikat is ennek szellemében nevelték és a német tradíciókat máig vállalják. A több generációs családi-rokoni kapcsolatok számontartása mellett a jellegzetes lokálpatrióta tudat része volt a városalapító, „pionír” elődöktől származó, az idők folyamán újabb elemekkel bővült, számos hagyomány. A 20. században (a templom védőszentje után) Józsefvárosnak, Németvárosnak nevezett Németgyula legrégibb családjai úgy érzik, hogy az ő munkájuk, tudásuk, mozgékonyságuk adta Gyula értékeinek a legjavát. Szintén hagyományként, ebből a felfogásból ered fokozottabb érdeklődésük a közügyek, benne saját városrészük dolgai iránt, továbbá a közhivatali pályák, a tanítói–tanári–papi hivatáshoz, a nyilvános szerepléshez vonzódás. Az ilyen szemlélet kialakulásában az 1732 óta működő iskolák tanítóitól, a Gyulán kívül is elismert karriert befutott papoktól látott mintának érzékelhető szerepe volt. A társadalmi kihatású példák sorát később Németgyula legtekintélyesebb iparosainak, gazdáinak a tevékenysége, többek között az 1861-ben alakult, egyházi kapcsolódású, kulturális és gazdálkodási ismereteket is nyújtó földész társulatnak a működése adta.

A németvérosi óvoda farsangi ünnepe

Az alföldi mezővárosok polgárosodásának lassúságával szemben a németgyulaiak (jórészt a mezőberényiek, az elekiek, a gyomaiak is) már az első világháború előtt a városi életformához erősebben kötött pályák és foglalkozások felé irányították gyermekeiket. Jelentős arányban taníttatták is azokat. Fontos szerepük volt abban, hogy 1903-ban útjára indulhatott a város első gimnáziuma, s ezzel megnyílt a lehetőség a helyi gyökerekből táplálkozó értelmiség kinevelésére. A németvárosiak a 19. század utolsó harmadától az 1867-es kiegyezés utáni évtizedekben kiformálódott polgári törekvésekhez csatlakozva alakították az életüket. A németek is a lakosság azon csoportjai közé tartoztak, amelyek a két város egyesítése után elérték, hogy a teljes gyulai népesség elfogadja a hagyományos paraszti életszemlélettől történt, két generáció alatt lezajlott fokozatos eltávolodást.

Az 1945-ben szovjetunióbeli
kényszermunkára hurcolt
gyulai áldozatok emléktáblája
a Szent József-templomban

Kezdeményező szerepükben a gyulai német családokat az egész országban felgyorsult elmagyarosodás, a hétköznapokat megkönnyítő önkéntes asszimiláció folyamatai is megerősítették. A 20. század kezdetére – határozott nemzedéki különbségekkel és a társadalmi-foglalkozási csoportoktól függő eltérésekkel – a tájnyelvi vonásokat hordozó, az irodalmi német nyelv fejlődésétől elszakadt nyelvhasználat egyre inkább visszaszorult. A német származás és a közös érdekfelismerés tudata ettől függetlenül megmaradt, időnként nyelvismeret nélkül is erősödni tudott. Akár köztörténeti, akár pedig lokális okokból eredően. Sajátos, de érthető módon, a polgári iskolai és a gimnáziumi nyelvtanítás révén megismert modern német köznyelv a felnövekvő nemzedékek előtt kevésbé számított a helyi természetes nyelvhasználat részének.

A paraszti világból hozott hagyományokat a polgári töltésű asszimiláció mindinkább háttérbe szorította. A népi eredetű tradíciók követésének, a régi szokások közös újraélésének a legerősebb lelki megerősítő forrása a németgyulaiaknak a római katolikus hitélethez való ragaszkodása maradt. A két világháborúban hozott áldozatok, az 1945-ös – 1600 német származásúnak minősített gyulai nőt és férfit érintő – többéves ukrajnai kényszermunka, az ott elhaltak fájó emlékét évtizedekig csak a családokon belül ápolhatták. A kommunista diktatúra idején elszenvedett megaláztatásokról, és a súlyos anyagi csapásokról sem eshetett szó hosszú ideig. Ezeknek a szomorú emlékeknek közösséget egybefogó ereje az 1980-as évtizedtől mutatkozott meg nyilvánosan is. A hagyományok igazi gyökerei végső soron az 1848 előtt kialakult alapokhoz, az újrateremtő évszázadhoz nyúlnak vissza.

A két Gyula élete 1848-ra és azt követően annyira egybefonódott, hogy a Bach-korszakban történt észszerű egyesítésük szinte már csak formális lépés volt. A vázolt fejlődés a háromnyelvű két Gyulán – különösebb „hivatalos” nyomás nélkül, leginkább a hétköznapok gyakorlatából, az egyházi életből, meg az iskolázásból fakadóan – a szűkebb családi körön kívül már a 18. század végén a magyar nyelvhasználatot erősítette. Békés megye népének az 1850-es évek elején a 61 százaléka volt magyar anyanyelvű. A magyart – mint közvetítő második nyelvet – az itt élő szlovák, német, román lakosság mozgékonyabb, fiatalabb, mezőgazdasági munkára járó, a vásárokat-piacokat látogató korosztályai is beszélték. Az idősebb generációkhoz tartozók többsége csak az anyanyelvét ismerte. A helyi és a megyei közigazgatásban (II. József és a Bach-korszak német nyelvű írásbeliséget erőszakoló kísérleteivel       szembefordulva) szintén a magyart használták, a latinhoz már ritkán tértek vissza.

A Szent József temető régi sírkövei

A magukat németnek valló gyulaiak lélekszáma az 1880. évi 2218-ról 1910-re 1581-re, 1920-ra 732 főre fogyott. Az első világháborút követő időktől az anyanyelv alapján történő „önbesorolás" nem ad hiteles képet. A németek származástudat szerinti, statisztikailag pontosan ki nem mutatható aránya azonban a korábbiakhoz képest nem sokat változhatott. A Békés megyében élő németség súlyos vérvesztesége, az 1946-tól végrehajtott kitelepítés Gyulát nem, de Eleket, Mezőberényt, Almáskamarást tömegesen sújtotta. S noha az 1940-es évek végén az oroszországi kényszermunka, a Németországba történő kitelepítés korszaka lezárult, a diktatúra idején a német kisebbség megtűrt helyzetben élt. Ennek jele, hogy az 1955-ben formailag feloldott jogfosztást a gyakorlatban az 1980-as évekig fenntartotta a hatalom. Sem Gyulán, sem másutt a környékén nem alakulhattak meg a németség igazi kulturális, érdekvédelmi szervezetei. 1956 után is csak többnyelvű népi együttesek keretében ápolhatták hagyományaikat.

Mint világnyelvet sikerült visszahozni Gyulán a német nyelvoktatást 1959 őszétől az iskolai oktatásba. (Felnőtt nyelvtanfolyamok korlátozott arányban előtte is voltak.) 1962-től a német nyelv oktatása bővült mind óraszámban, mind az iskolatípusok szerint. A központi kiadású Neue Zeitung és főként a Deutsche Kalender elterjedtsége az 1970-es évektől tapasztalható. A Ditzingennel még az 1990. évi rendszerváltozás előtt kiépült, azóta virágzó testvérvárosi kapcsolat adta meg a lehetőséget a német anyaország lakosaival való, tömegesebb érintkezésre. Az 1993-as törvény alapján Gyulán, Eleken, Mezőberényben, Almáskamaráson, Orosházán megalakultak az ún. kisebbségi önkormányzatok, amelyek az itt élő, leginkább a származástudat alapján a németekhez tartozó lakosok érdekeit, kultúráját jól képviselik. A gyulai székhelyű Békés és Csongrád Megyei Német Iskolaegyesület jóvoltából a mindennapi német nyelv ismerete és használata az óvodától kezdve lehetővé vált.

Az egykori Németgyula területén és a város más részein élő német származású polgárok ma szabadon szervezhetik kulturális és érdekvédelmi szerveiket. Élnek is ezzel a lehetőséggel, de a hajdani németvárosi szellemiség már inkább csak tradícióként található meg a mai Gyulán. Ez a tradíció a mentalitásban, munkakultúrában, kapcsolatokban egyaránt megnyilvánul – s értékes tőkéje a városnak.

Scherer Ferenc a németek letelepedése 200 éves évfordulójának 1924-es megünnepléséről

Részlet Scherer Ferenc Gyula város története (Stephaneum, 1938) c. könyvéből.

II. kötet 396. o.

1924 június 9-én, pünkösd hétfőjén a józsefvárosi polgárok megünnepelték letelepedésük 200-ik évfordulóját. Az emlékünnepély délelőtt 9 órakor a Szent József-templomban hálaadó szentmisével kezdődött, melyet Brém Lőrinc prelátuskanonok pontifikált. Ugyanő mondta az ünnepi szentbeszédet. Istentisztelet után népgyűlés kezdődött a templomkertben, melyet Steib János német káplán nyitott meg. Dr. Csepregi Imre eleki esperes-plébános német nyelven méltatta a nap jelentőségét. A, gyűlés magyar szónoka dr. Scherer Ferenc volt. Délután 2 órakor a józsefvárosi lakosok német nemzeti viseletben, magyar nemzeti zászlóval a városháza elé vonultak, melynek erkélyéről dr. Csete József polgármester üdvözölte őket. Ezután a Göndöcs-kertben népünnepély volt. Este 6 órakor az Erkel-színkörben műsoros előadást tartottak, melynek keretében a fiatalság német táncokat mutatott be, majd előadták Péczely József «Honfoglalás» című, ez alkalomra írt népszínművét. A József-város éltesebb polgárai és asszonyai «Nagyanyáink lakodalma» címmel régi népszokásokat mutattak be, végül régi német dalokat adtak elő. Gyula város képviselőtestülete ez ünnepélyes alkalommal a szegények gyámolítóját, a város volt országgyűlési képviselőjét, K. Schriffert Józsefet díszpolgárrá választotta és elrendelte, hogy a józsefvárosi Híd-utca az ő nevét viselje. [18]

 K. Schriffert József

[18] Gyv. lt. jkv. 1924. 121. sz.

Scherer Ferenc a németek gyulai letelepedéséről

A németek gyulai letelepedéséről szóló részek Scherer Ferenc Gyula város története (Stephaneum, 1938) c. könyvéből.

II. kötet 278-282. o.

Harruckern János György első gondja volt, hogy birtokait benépesítse és ezzel jövedelmezőbbé tegye. Felhívást intézett tehát Magyarország lakosaihoz, hogy költözzenek birtokaira, a letelepülni szándékozóknak elegendő földet és vallásuk szabad gyakorlatát ígérve. Jöttek is seregestül, nemcsak a szomszéd Bihar és Heves megyékből, hanem a Felföld olyan vidékeiről is, ahol akkoriban a protestánsokat még üldözték. 1722-ben telepítette Szarvast és Nemeskerekit (utóbbiak később Endrődre költöztek át), 1723-ban Mezőberényt, 1728-ban Fást (később Körösladányba költöztek). A nagyobb arányú belső telepítést azonban akadályozta a jobbágyság kötött helyzete. Bár a felső vármegyékben annyi volt a nép, hogy egy telket negyed-, sőt nyolcadrészekre osztottak s az ilyen jobbágy csak szegényesen élhetett meg földjéből, a jobbágyok földhöz kötött volta lehetetlenné tette a népesség gazdaságosabb eloszlását. A szökött jobbágyokat pedig uraik felkutatták és visszakövetelték. Harruckern is kellemetlen perekbe keveredett e miatt. 1734-ben például az Aszódról Szarvasra költözött 40 jobbágyért a Podmaniczky-család pert indított s Harruckern kénytelen volt 17 családot visszaadni, a többit pedig mintegy megvette, fizetvén egy-egy családért 80 forintot, mert nem «szabad menetelű», hanem örökös jobbágyok voltak. Miután az ország különböző helyein folyó telepítések a hullámzó jobbágyrétegeket hamar felszívták, Harruckern is, mint a kincstár s más földesurak, németek behozásával igyekezett a török korszak által okozott ürt kitölteni. [1] Az 1720-as években nagy lendülettel indult meg az egész országban a németek telepítése. Az 1723-i 903. tc. ugyanis megengedte német telepeseknek Magyarországba való behozását, sőt 6 évi adómentességet helyezett számukra kilátásba. Az említett törvénycikk a királyra ruházta a jogot, hogy ezt nyilt levelekben a német birodalomban közhírré tegye. [2] Minthogy az elpusztult földön elsősorban mezőgazdasági termelő népre volt szükség, magasabb kultúrájú iparos népesség helyett csak földművelőket és szegény kisvárosi iparosokat hozott be a telepítés. Ilyen népességet akkor leginkább a Rajna mindkét partja szolgáltatott, melyeket a Saar-vidéktől Hessenig és Frankenig XIV. Lajos rablóhadjáratai és a spanyol örökösödési háború évtizedeken át pusztítottak. A mellett a badeni és württernbergi területen a parasztbirtokot egyetlen fiú örökölte, ami rendkívül megnövelte a kivándorlásra kész elemek számát. Ezeken a vidékeken nem hangzott el hiába III. Károly és a magyar földesurak hívó szózata. [3] Megindult tehát a Magyarországon letelepedni szándékozó németek vándorlása Bécs felé. Harruckernnél is jelentkezett 1723-ban néhány birodalmi német család, akik hajlandóknak nyilatkoztak arra, hogy gyulai uradalmában letelepedjenek. Csak azt kérték Harruckerntől, hogy úgy a maguk, mint az utánuk jövő rokonaik és ismerőseik biztosítására szabadalomlevelet adjon nekik. Harruckern még az ősz folyamán leküldte őket Gyulára, sőt maga is lejött és itt november 14-én kiállította a kért szabadalomlevelet. Ebben megígérte, hogy azoknak, kik nem tudják kivárni az aratást, gabonát ad kölcsön, melyet a termésből természetben fognak visszaadni. A házaik felépítéséhez szükséges épületfát, valamint a házi szükségleteikhez való tüzifát ingyen kapják, mégis azzal a kötelezettséggel, hogy minden német telepes karácsonykor és húsvétkor egy-egy kocsi tüzifát, szénakaszálás idején pedig egy-egy kocsi szénát tartozzék az uraságnak vágni és a várba beszállítani. Hogy gazdaságukat minél jobban berendezhessék, 3 évi adómentességet kapnak, mely idő alatt csak a terményeik utáni kilencedet tartoznak beszolgáltatni. Sokan voltak a német telepesek között, kik értettek a szőlőműveléshez. Ezeknek 4 szabad esztendőt adott és kilenceddel is csak az ötödik esztendőtől kezdve tartoztak. Egyébként biztosította szabad költözködésüket és a szabad évek leteltével minden egész telek után évente fizetendő egy forint census ellenében felmentette őket minden robot és más földesúri szolgáltatás alól. [4] 1724 január elején az utánuk jövő német telepesek részére útlevelet kért az udvari kamarától. [5] A németek betelepedésével Gyula néprajzilag is Békés megye legérdekesebb városa lett, ahol három nyelven beszélő és három valláson lévő lakosság került össze.

Kovács plébános a kereszteléseket, esketéseket és halálozásokat eleinte nem vezette anyakönyvbe, csak a számukat jelentette Nagyváradra. 1728 januárban rendelte el az itt látogatást tartó báró Luzsinszky István kanonok, választott püspök az anyakönyvek vezetését, külön a magyar és a német hívek szamára. [6] A németekre vonatkozó első anyakönyvi feljegyzéseket azonban csak 1729-ből találjuk, mert a német anyakönyvek első kötete elveszett vagy elégett. A születési anyakönyvben a nagy pestisjárvány kitöréséig, 1738-ig az alábbi német nevekre akadunk: Becker, Enders, Franck, Hailinger, Metz, Renner, Schäfer, Schneider, Szikes. A pestisben elhalálozottak között találjuk az Oppenhauser, Schöberl, Schobesberg, Schrőder, Mütz, Koller, Heeresdorf neveket. [7] A városi levéltárban 1730-tól kezdve fennmaradt házassági szerződésekben 1739-ig időrendben a következő nevek fordulnak elő : Wentz, Böresz, Fiesell, Geszner, Igler, Mittel, Eigler, Kropf, Frankenstein, Schob, Griszler (Elekről), Hirschmann, Stumpf, Beyer, Feuerbag, Ullrig, Zimmermann, Götz, Fecher, Wüllebeck, Rothgerber, Wörner, Rubert, Börsch, Gnörling, Zimmer, Mannsmann, Braun, Reinhardt, Brachmann, Mandl, Pflaum, Robell, Rausch, Forst, Klinghammer, Apfl, Krahm, Lipp, Kern, Hailmann, Oberläinder, Schimpf, Herbert, Bernd, Müller. Amennyire tehát az anyakönyvekből és a fennmaradt iratokból megállapítható, ezek voltak az első német családok Gyulán. Az új jövevényeket a régi lakosság nem valami szívesen fogadta, azért Harruckern a Belvárostól nyugatra, a Körös ágaitól körülvett szigetre, a mai Józsefvárosra telepítette őket. E sziget határai a Fehér-Körös (a mai Élővízcsatorna), a megyeháza mögött és a Göndöcs-kert helyén haladó s a józsefvárosi temető közelében torkoló egykori Kis-Körös, továbbá a két Körös-ágat a Wenckheim Béla-utca mentén összekötő, a török időkben ásott Szent János-árka voltak. Ennek a városrésznek helyét is szerencsésen választották meg, mert nagy része a Belvárossal egymagasságban, tehát árvízmentes szinten fekszik. Az 1722-i térkép szerint itt azelőtt dinnyéskertek és kukoricaföldek voltak. A letelepüléskor mindjárt kijelölték a templom helyét is. A Józsefváros közepe ugyan a Wist-féle vendéglő (Gróf Wenckheim Frigyes-utca 4. sz.) táján van, ennek a helynek mélyebb fekvése miatt azonban azt a hátasabb helyet hagyták üresen, ahol most áll a templom. A sziget többi részét tervszerűen osztották be utcákra oly módon, hogy hosszában végighúzódik a főutca, amelyre 9 pár mellékutca nyílik. [8]

A németek eleinte a plébániatemplomba jártak, de Harruckern gondoskodott arról, hogy legyen külön német káplánjuk s amíg megszoknak, legalább a vallás vigasztalásában ne legyen semmi hiányuk. Miután a plébános nem tudott németül s a káplánok folyton változtak, a németek a püspökhöz intézett felterjesztésükben nagy lelki elhagyatottságról panaszkodtak. A püspök segíteni akarván, rendes káplánt ígért nekik, amennyiben az uraság annak tisztességes ellátását biztosítani hajlandó. Az uraság ezt a feltételt teljesítette, mire a püspök 1730 január havában kinevezte Ruthéni Jánost első rendes német káplánnak.  A következő évben a plébános panaszkodott, hogy Ruthéni úgy viselkedik, mintha a németek parókusa lenne. Elbizakodottságának oka az, hogy a németek Elekkel együtt többen vannak, mint a magyarok s így Ruthéninek több jövedelrne van, mint a plébánosnak, mert a németek részéről minden fizetést ő húz, sőt az uraságnál kész asztala van. 1732-ben Kovács távozásával a gyulai plébánia megüresedett. Ekkor Harruckern olyan plébánost ajánlott ide, aki németül is tud. Így a külön német káplán feleslegessé vált volna. Ruthénit pedig a felállítandó eleki plébániára ajánlotta. A gyulai németek azonban kérték, hogy hagyják meg nekik Ruthénit, mert nem szeretnének megint a magyar plébánoshoz tartozni. Úgy látszik, nemcsak Ruthéni, hanem hívei is abban a nézetben voltak, hogy ők külön, önálló plébániát alkotnak. Ruthéni megmaradt német káplánnak, de jövedelme csakhamar megcsökkent, mert 1734-ben a csanádi püspök fennhatósága alatt Eleken önálló plébániát szerveztek. [9] Komáromy Miklós szerint, miután a németek a magyarokkal nem fértek össze és 1734-ig szépen megszaporodtak, magukat a valóságos Gyula városiaktól megkülönböztetni kívánván, «maguknak a méltóságos uradalom engedelmével bírót választottak.» [10] Németgyula város megalakulását tehát 1734-re teszi s ennek «százados ünnepi alkalmára» írta meg 1834-ben Gyula város történetét. Úgy látszik azonban, hogy a gyulai németek kezdettől fogva külön községi szervezetben éltek. Az 1730-34-ből fennmaradt német házassági szerződéseket ugyanis Fiesell Tamás «Schultes» és Wentz János «Gerichtschreiber» írják alá s azokon Németgyula város pecsétje látható. Az 1734-ik év mégis fontos változásokat hozott a németek életében. A «Schultes» helyébe a bíró (Richter), a «Gerichtschreiber» helyébe a jegyző (Notar) lépett és a város 1734 évszámmal ellátott, új pecsétet kapott. Ugyanakkor Harruckern megosztotta a határt, úgyhogy Szentbenedek, továbbá Ajtós és Remeteháza egy része a németeké és az uradalmi katonáké lett. Gyula városa tehát teljesen kettészakadt és 1857-ig a nyugati kisebb rész Németgyula, a keleti Magyargyula néven önálló várost alkotott. [11] A két várost a mai Báró Wenckheim Béla-utca helyén húzódó Szent János-árka választotta el, melyen a mai Jókai Mór-utca kereszteződésénél híd vezetett át. 1730-ban a németgyulai hídfőnél, körülbelül a mai tanfelügyelőség sarkán (Báró VVenckheim Béla-utca 17. sz.) Csík Péter vármegyei jegyző szobrot állíttatott az utak és folyók védőszentjének: Nepomuki Szent Jánosnak. A szobor 1856-ig állt itt, amikor áthelyezték a mai józsefvárosi fiúiskola keleti üres telkére, honnan az iskola 1876-ban történt kibővítése alkalmával a templom nyugati oldalára, majd pedig 1883-ban a mai helyére került. [12]

II. kötet 289–290. o.

A pestis következtében megtizedelt lakosság szaporítására Harruckern Ferenc – akit 1743 június 6-án iktattak atyja örökébe, Békés megye főispáni székébe, – újabb telepítési akcióba kezdett. Ennek következménye volt a második gyulai német telepítés. Míg az 1740-44. évek születési anyakönyvei-ben alig találunk egy-két német nevet, 1745-ben 30-ra, 1746-ban 40-re szökött fel a német kereszteltek száma. A negyvenes évek elején költözött ide a legtöbb ma is élő gyulai német család, bár beszivárgásuk az egész század folyamán tartott. A gyulai németek pontos származási helyét nem ismerjük, mert itt nem alkottak külön plébániát, a magyar plébánosok pedig nem jegyezték fel a jövevények születési helyét. Komáromy szerint [13] egy Arin nevű, Majna-Frankfurt táján fekvő faluból származtak. Ők maguk egy 1843 április 21-én kelt beadványukban azt állították, hogy őseik a württembergi királyságból jöttek Gyulára. [14] A családi nevek vizsgálata arra enged következtetni, hogy az 1738 előtt betelepültek zöme a Rajna balpartjáról, Koblenz és Trier vidékéről való. A második nagy telepítés nevei közül igen sok bajor-osztrák eredetre vall. A Kempf-családról tudjuk, hogy Oberhausenből származik. [15] Valószínű azonban, hogy Németország más tájairól is jöttek bevándorlók. Így például Scherer Antal, akinek itt 1745-ben Jakab nevű fia született, később átköltözött Elekre, ahol másodszor nősült s ez alkalommal az eleki plébános feljegyezte róla, hogy a mainzi egyházmegyében fekvő Königshoff nevű községben született. Ez a község bizonyára azonos lesz a Würzburgtól délnyugatra, a Tauber folyó mellett fekvő Königshoffal. [16] A század utolsó negyedében költöztek Gyulára Birkmeyer József és Schwezner Kristóf, mind a ketten Bajorországból. Végül is a bajor-osztrák elem jutott túlsúlyba, mert a gyulai németek ma egy bajor-osztrák dialektust beszélnek. [17]

[1] B. T. I. 458-459. I. – Hóman-Szekfű : M. T. VI. 182-183. l.

[2] Vonház István: A szatmármegyei német telepítés. (Pécs, 1931.) 82. l.

[3] Hóman-Szekfű: M. T. VI. 183. l.

[4] Harr. lt. N. 6.

[5] V. E. 1724 jan. eleje.

[6] Évk. XIII. 177. l.

[7] Scherer Ferenc: A gyulai német családi nevek. lI. közl. (Békés, 1923 febr. 10. sz.) – A gyulai németekkel egyidőben települtek a szomszédos Elekre Elszász-Lotaringiából és Württembergből jött kat. németek (Márki: Arad vm. tört. II. 373. l.), de oda Gyuláról is többen átköltöztek. 1725-ben pedig Mezőberénybe Württembergből jött 18 evangélikus német család. (B. T. II. 222. l.)

[8] Steib János: A gyulai Józsefváros története. (Gyula, 1924.) 4-5. l.

[9] Évk. XIII. 177-179, XIV. 43. l.

[10] Komáromy: i. m. 4. l.

[11] B. T. lI. 155, 157. l.

[12] B. T. II. 159. 1. – Mogyoróssy: i. m. 212. l. – Steib: i. m. 22-23. l.

[13] Komáromy: i. m. 68. l.

[14] Gyv. lt. akta, szám nélkül.

[15] Bm. lt. jkv. 1807 jan. 22. – Oberhausen van Bajorországban és a Rajna vidékén is.

[16] Az első német telepesek származására, vagy legalább pontos névsorára bizonyára felvilágosítással szolgált volna a gyulai lakosok 1725-i összeírása (Harr. S. 29.), azonban az 1934 február 20-tól 27-ig terjedő időben, amikor szerző a Harruckern-levéltárban dolgozott, ez az összeírás nem állt rendelkezésére.

[17] Birkmeyer József (a család birtokában lévő eredeti keresztlevél Pürmayr-nak írja) 1770-ben a bajorországi Oberham községben született. – Schwezner bajorországi származására vonatkozólag l. Bm. lt. akta. 1828. 2216. sz. – L. még Scherer Ferenc: A gyulai német családi nevek. (Békés, 1923 febr. 3, 10, 17. sz.)