Scherer Ferenc a németek gyulai letelepedéséről

A németek gyulai letelepedéséről szóló részek Scherer Ferenc Gyula város története (Stephaneum, 1938) c. könyvéből.

II. kötet 278-282. o.

Harruckern János György első gondja volt, hogy birtokait benépesítse és ezzel jövedelmezőbbé tegye. Felhívást intézett tehát Magyarország lakosaihoz, hogy költözzenek birtokaira, a letelepülni szándékozóknak elegendő földet és vallásuk szabad gyakorlatát ígérve. Jöttek is seregestül, nemcsak a szomszéd Bihar és Heves megyékből, hanem a Felföld olyan vidékeiről is, ahol akkoriban a protestánsokat még üldözték. 1722-ben telepítette Szarvast és Nemeskerekit (utóbbiak később Endrődre költöztek át), 1723-ban Mezőberényt, 1728-ban Fást (később Körösladányba költöztek). A nagyobb arányú belső telepítést azonban akadályozta a jobbágyság kötött helyzete. Bár a felső vármegyékben annyi volt a nép, hogy egy telket negyed-, sőt nyolcadrészekre osztottak s az ilyen jobbágy csak szegényesen élhetett meg földjéből, a jobbágyok földhöz kötött volta lehetetlenné tette a népesség gazdaságosabb eloszlását. A szökött jobbágyokat pedig uraik felkutatták és visszakövetelték. Harruckern is kellemetlen perekbe keveredett e miatt. 1734-ben például az Aszódról Szarvasra költözött 40 jobbágyért a Podmaniczky-család pert indított s Harruckern kénytelen volt 17 családot visszaadni, a többit pedig mintegy megvette, fizetvén egy-egy családért 80 forintot, mert nem «szabad menetelű», hanem örökös jobbágyok voltak. Miután az ország különböző helyein folyó telepítések a hullámzó jobbágyrétegeket hamar felszívták, Harruckern is, mint a kincstár s más földesurak, németek behozásával igyekezett a török korszak által okozott ürt kitölteni. [1] Az 1720-as években nagy lendülettel indult meg az egész országban a németek telepítése. Az 1723-i 903. tc. ugyanis megengedte német telepeseknek Magyarországba való behozását, sőt 6 évi adómentességet helyezett számukra kilátásba. Az említett törvénycikk a királyra ruházta a jogot, hogy ezt nyilt levelekben a német birodalomban közhírré tegye. [2] Minthogy az elpusztult földön elsősorban mezőgazdasági termelő népre volt szükség, magasabb kultúrájú iparos népesség helyett csak földművelőket és szegény kisvárosi iparosokat hozott be a telepítés. Ilyen népességet akkor leginkább a Rajna mindkét partja szolgáltatott, melyeket a Saar-vidéktől Hessenig és Frankenig XIV. Lajos rablóhadjáratai és a spanyol örökösödési háború évtizedeken át pusztítottak. A mellett a badeni és württernbergi területen a parasztbirtokot egyetlen fiú örökölte, ami rendkívül megnövelte a kivándorlásra kész elemek számát. Ezeken a vidékeken nem hangzott el hiába III. Károly és a magyar földesurak hívó szózata. [3] Megindult tehát a Magyarországon letelepedni szándékozó németek vándorlása Bécs felé. Harruckernnél is jelentkezett 1723-ban néhány birodalmi német család, akik hajlandóknak nyilatkoztak arra, hogy gyulai uradalmában letelepedjenek. Csak azt kérték Harruckerntől, hogy úgy a maguk, mint az utánuk jövő rokonaik és ismerőseik biztosítására szabadalomlevelet adjon nekik. Harruckern még az ősz folyamán leküldte őket Gyulára, sőt maga is lejött és itt november 14-én kiállította a kért szabadalomlevelet. Ebben megígérte, hogy azoknak, kik nem tudják kivárni az aratást, gabonát ad kölcsön, melyet a termésből természetben fognak visszaadni. A házaik felépítéséhez szükséges épületfát, valamint a házi szükségleteikhez való tüzifát ingyen kapják, mégis azzal a kötelezettséggel, hogy minden német telepes karácsonykor és húsvétkor egy-egy kocsi tüzifát, szénakaszálás idején pedig egy-egy kocsi szénát tartozzék az uraságnak vágni és a várba beszállítani. Hogy gazdaságukat minél jobban berendezhessék, 3 évi adómentességet kapnak, mely idő alatt csak a terményeik utáni kilencedet tartoznak beszolgáltatni. Sokan voltak a német telepesek között, kik értettek a szőlőműveléshez. Ezeknek 4 szabad esztendőt adott és kilenceddel is csak az ötödik esztendőtől kezdve tartoztak. Egyébként biztosította szabad költözködésüket és a szabad évek leteltével minden egész telek után évente fizetendő egy forint census ellenében felmentette őket minden robot és más földesúri szolgáltatás alól. [4] 1724 január elején az utánuk jövő német telepesek részére útlevelet kért az udvari kamarától. [5] A németek betelepedésével Gyula néprajzilag is Békés megye legérdekesebb városa lett, ahol három nyelven beszélő és három valláson lévő lakosság került össze.

Kovács plébános a kereszteléseket, esketéseket és halálozásokat eleinte nem vezette anyakönyvbe, csak a számukat jelentette Nagyváradra. 1728 januárban rendelte el az itt látogatást tartó báró Luzsinszky István kanonok, választott püspök az anyakönyvek vezetését, külön a magyar és a német hívek szamára. [6] A németekre vonatkozó első anyakönyvi feljegyzéseket azonban csak 1729-ből találjuk, mert a német anyakönyvek első kötete elveszett vagy elégett. A születési anyakönyvben a nagy pestisjárvány kitöréséig, 1738-ig az alábbi német nevekre akadunk: Becker, Enders, Franck, Hailinger, Metz, Renner, Schäfer, Schneider, Szikes. A pestisben elhalálozottak között találjuk az Oppenhauser, Schöberl, Schobesberg, Schrőder, Mütz, Koller, Heeresdorf neveket. [7] A városi levéltárban 1730-tól kezdve fennmaradt házassági szerződésekben 1739-ig időrendben a következő nevek fordulnak elő : Wentz, Böresz, Fiesell, Geszner, Igler, Mittel, Eigler, Kropf, Frankenstein, Schob, Griszler (Elekről), Hirschmann, Stumpf, Beyer, Feuerbag, Ullrig, Zimmermann, Götz, Fecher, Wüllebeck, Rothgerber, Wörner, Rubert, Börsch, Gnörling, Zimmer, Mannsmann, Braun, Reinhardt, Brachmann, Mandl, Pflaum, Robell, Rausch, Forst, Klinghammer, Apfl, Krahm, Lipp, Kern, Hailmann, Oberläinder, Schimpf, Herbert, Bernd, Müller. Amennyire tehát az anyakönyvekből és a fennmaradt iratokból megállapítható, ezek voltak az első német családok Gyulán. Az új jövevényeket a régi lakosság nem valami szívesen fogadta, azért Harruckern a Belvárostól nyugatra, a Körös ágaitól körülvett szigetre, a mai Józsefvárosra telepítette őket. E sziget határai a Fehér-Körös (a mai Élővízcsatorna), a megyeháza mögött és a Göndöcs-kert helyén haladó s a józsefvárosi temető közelében torkoló egykori Kis-Körös, továbbá a két Körös-ágat a Wenckheim Béla-utca mentén összekötő, a török időkben ásott Szent János-árka voltak. Ennek a városrésznek helyét is szerencsésen választották meg, mert nagy része a Belvárossal egymagasságban, tehát árvízmentes szinten fekszik. Az 1722-i térkép szerint itt azelőtt dinnyéskertek és kukoricaföldek voltak. A letelepüléskor mindjárt kijelölték a templom helyét is. A Józsefváros közepe ugyan a Wist-féle vendéglő (Gróf Wenckheim Frigyes-utca 4. sz.) táján van, ennek a helynek mélyebb fekvése miatt azonban azt a hátasabb helyet hagyták üresen, ahol most áll a templom. A sziget többi részét tervszerűen osztották be utcákra oly módon, hogy hosszában végighúzódik a főutca, amelyre 9 pár mellékutca nyílik. [8]

A németek eleinte a plébániatemplomba jártak, de Harruckern gondoskodott arról, hogy legyen külön német káplánjuk s amíg megszoknak, legalább a vallás vigasztalásában ne legyen semmi hiányuk. Miután a plébános nem tudott németül s a káplánok folyton változtak, a németek a püspökhöz intézett felterjesztésükben nagy lelki elhagyatottságról panaszkodtak. A püspök segíteni akarván, rendes káplánt ígért nekik, amennyiben az uraság annak tisztességes ellátását biztosítani hajlandó. Az uraság ezt a feltételt teljesítette, mire a püspök 1730 január havában kinevezte Ruthéni Jánost első rendes német káplánnak.  A következő évben a plébános panaszkodott, hogy Ruthéni úgy viselkedik, mintha a németek parókusa lenne. Elbizakodottságának oka az, hogy a németek Elekkel együtt többen vannak, mint a magyarok s így Ruthéninek több jövedelrne van, mint a plébánosnak, mert a németek részéről minden fizetést ő húz, sőt az uraságnál kész asztala van. 1732-ben Kovács távozásával a gyulai plébánia megüresedett. Ekkor Harruckern olyan plébánost ajánlott ide, aki németül is tud. Így a külön német káplán feleslegessé vált volna. Ruthénit pedig a felállítandó eleki plébániára ajánlotta. A gyulai németek azonban kérték, hogy hagyják meg nekik Ruthénit, mert nem szeretnének megint a magyar plébánoshoz tartozni. Úgy látszik, nemcsak Ruthéni, hanem hívei is abban a nézetben voltak, hogy ők külön, önálló plébániát alkotnak. Ruthéni megmaradt német káplánnak, de jövedelme csakhamar megcsökkent, mert 1734-ben a csanádi püspök fennhatósága alatt Eleken önálló plébániát szerveztek. [9] Komáromy Miklós szerint, miután a németek a magyarokkal nem fértek össze és 1734-ig szépen megszaporodtak, magukat a valóságos Gyula városiaktól megkülönböztetni kívánván, «maguknak a méltóságos uradalom engedelmével bírót választottak.» [10] Németgyula város megalakulását tehát 1734-re teszi s ennek «százados ünnepi alkalmára» írta meg 1834-ben Gyula város történetét. Úgy látszik azonban, hogy a gyulai németek kezdettől fogva külön községi szervezetben éltek. Az 1730-34-ből fennmaradt német házassági szerződéseket ugyanis Fiesell Tamás «Schultes» és Wentz János «Gerichtschreiber» írják alá s azokon Németgyula város pecsétje látható. Az 1734-ik év mégis fontos változásokat hozott a németek életében. A «Schultes» helyébe a bíró (Richter), a «Gerichtschreiber» helyébe a jegyző (Notar) lépett és a város 1734 évszámmal ellátott, új pecsétet kapott. Ugyanakkor Harruckern megosztotta a határt, úgyhogy Szentbenedek, továbbá Ajtós és Remeteháza egy része a németeké és az uradalmi katonáké lett. Gyula városa tehát teljesen kettészakadt és 1857-ig a nyugati kisebb rész Németgyula, a keleti Magyargyula néven önálló várost alkotott. [11] A két várost a mai Báró Wenckheim Béla-utca helyén húzódó Szent János-árka választotta el, melyen a mai Jókai Mór-utca kereszteződésénél híd vezetett át. 1730-ban a németgyulai hídfőnél, körülbelül a mai tanfelügyelőség sarkán (Báró VVenckheim Béla-utca 17. sz.) Csík Péter vármegyei jegyző szobrot állíttatott az utak és folyók védőszentjének: Nepomuki Szent Jánosnak. A szobor 1856-ig állt itt, amikor áthelyezték a mai józsefvárosi fiúiskola keleti üres telkére, honnan az iskola 1876-ban történt kibővítése alkalmával a templom nyugati oldalára, majd pedig 1883-ban a mai helyére került. [12]

II. kötet 289–290. o.

A pestis következtében megtizedelt lakosság szaporítására Harruckern Ferenc – akit 1743 június 6-án iktattak atyja örökébe, Békés megye főispáni székébe, – újabb telepítési akcióba kezdett. Ennek következménye volt a második gyulai német telepítés. Míg az 1740-44. évek születési anyakönyvei-ben alig találunk egy-két német nevet, 1745-ben 30-ra, 1746-ban 40-re szökött fel a német kereszteltek száma. A negyvenes évek elején költözött ide a legtöbb ma is élő gyulai német család, bár beszivárgásuk az egész század folyamán tartott. A gyulai németek pontos származási helyét nem ismerjük, mert itt nem alkottak külön plébániát, a magyar plébánosok pedig nem jegyezték fel a jövevények születési helyét. Komáromy szerint [13] egy Arin nevű, Majna-Frankfurt táján fekvő faluból származtak. Ők maguk egy 1843 április 21-én kelt beadványukban azt állították, hogy őseik a württembergi királyságból jöttek Gyulára. [14] A családi nevek vizsgálata arra enged következtetni, hogy az 1738 előtt betelepültek zöme a Rajna balpartjáról, Koblenz és Trier vidékéről való. A második nagy telepítés nevei közül igen sok bajor-osztrák eredetre vall. A Kempf-családról tudjuk, hogy Oberhausenből származik. [15] Valószínű azonban, hogy Németország más tájairól is jöttek bevándorlók. Így például Scherer Antal, akinek itt 1745-ben Jakab nevű fia született, később átköltözött Elekre, ahol másodszor nősült s ez alkalommal az eleki plébános feljegyezte róla, hogy a mainzi egyházmegyében fekvő Königshoff nevű községben született. Ez a község bizonyára azonos lesz a Würzburgtól délnyugatra, a Tauber folyó mellett fekvő Königshoffal. [16] A század utolsó negyedében költöztek Gyulára Birkmeyer József és Schwezner Kristóf, mind a ketten Bajorországból. Végül is a bajor-osztrák elem jutott túlsúlyba, mert a gyulai németek ma egy bajor-osztrák dialektust beszélnek. [17]

[1] B. T. I. 458-459. I. – Hóman-Szekfű : M. T. VI. 182-183. l.

[2] Vonház István: A szatmármegyei német telepítés. (Pécs, 1931.) 82. l.

[3] Hóman-Szekfű: M. T. VI. 183. l.

[4] Harr. lt. N. 6.

[5] V. E. 1724 jan. eleje.

[6] Évk. XIII. 177. l.

[7] Scherer Ferenc: A gyulai német családi nevek. lI. közl. (Békés, 1923 febr. 10. sz.) – A gyulai németekkel egyidőben települtek a szomszédos Elekre Elszász-Lotaringiából és Württembergből jött kat. németek (Márki: Arad vm. tört. II. 373. l.), de oda Gyuláról is többen átköltöztek. 1725-ben pedig Mezőberénybe Württembergből jött 18 evangélikus német család. (B. T. II. 222. l.)

[8] Steib János: A gyulai Józsefváros története. (Gyula, 1924.) 4-5. l.

[9] Évk. XIII. 177-179, XIV. 43. l.

[10] Komáromy: i. m. 4. l.

[11] B. T. lI. 155, 157. l.

[12] B. T. II. 159. 1. – Mogyoróssy: i. m. 212. l. – Steib: i. m. 22-23. l.

[13] Komáromy: i. m. 68. l.

[14] Gyv. lt. akta, szám nélkül.

[15] Bm. lt. jkv. 1807 jan. 22. – Oberhausen van Bajorországban és a Rajna vidékén is.

[16] Az első német telepesek származására, vagy legalább pontos névsorára bizonyára felvilágosítással szolgált volna a gyulai lakosok 1725-i összeírása (Harr. S. 29.), azonban az 1934 február 20-tól 27-ig terjedő időben, amikor szerző a Harruckern-levéltárban dolgozott, ez az összeírás nem állt rendelkezésére.

[17] Birkmeyer József (a család birtokában lévő eredeti keresztlevél Pürmayr-nak írja) 1770-ben a bajorországi Oberham községben született. – Schwezner bajorországi származására vonatkozólag l. Bm. lt. akta. 1828. 2216. sz. – L. még Scherer Ferenc: A gyulai német családi nevek. (Békés, 1923 febr. 3, 10, 17. sz.)